A mi Gyulánk

Személynevet kap ősszel a Nemzeti Atlétikai Központ. Izgalmas választás lesz. A megbecsülés gesztusát érezzük majd, ha a létesítménybe belépünk; ahogy ma már többek között Puskás, Papp Laci, Hidegkuti stb. neve ragyog egy-egy stadion homlokzatán. Számos magyar sportoló megérdemelné ezt a kitüntetést, de mivel a szóban forgó stadion – ahogy Olümpiában nevezték: a „szent berek”– elsősorban az atlétáknak épült, ildomos, hogy atléta legyen a kiválasztott. S ha atléta, akkor vigyázó szemünket a kalapácsvetésre vessük.

Minden választás szubjektív, benne van a választó(k) személyisége, értékrendje, de ebben az esetben nagyon hangsúlyosak a tények. Induljunk ki a nevekből: Németh Imre, Csermák József, Zsivótzky Gyula, Kiss Balázs, Halász Bence. Utóbbi kivételével olimpiai bajnokok valamennyien, de Halász is a jövő ígérete. A tengely közepén Zsivótzky (becenevén: Zsivó) neve áll, aki olimpiai győzelme mellett az évszázad magyar atlétája (1999) volt, a Magyar Örökség díj tulajdonosa, a nemzet sportolója. Egykoron világcsúcstartó, aki többnek ítélte ezt a rangot, mint az olimpiai aranyérmet. Európa-bajnok. A vidéki szegénységből és családi tragédiából kikerült életrevaló vagány csibész – aki Steinbeck „kedves csirkefogói” közé is tartozhatott volna –, első kalapácsát maga fabrikálta. Aki a legszerencsésebb emberi tulajdonságnak az örökös elégedetlenséget tartotta.

Milyen hatalmas akaraterő lakozott benne, amikor 1963-ban súlyos betegségéből felépülve, az élet-halál harc után újra megjelent a küzdőtéren, egy nemzet lélegzetétől kísérve. Az 1964-es magyar bajnokság megnyerése után, a dobogóra lépve, a szurkolók felállva tapsolták és tapsuk nem akart abbamaradni. Tizenháromszoros magyar bajnok. Több millióan látták, ahogy a balszerencsés tokiói olimpiai szereplés után kitépte az ezüstérmét a nyakából – a csökönyös, az eszelősen konok, a néha morcos, de jó ember. Az igazságszerető. A törvénytisztelő. A szuggesztív egyéniség. Akinek nem voltak botrányai, stiklijei. Nem nézett le senkit, nem hangoskodott. A neves francia színészhez, Jean Marais-hoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy sosem volt feminin…

A gondolatai közül válogatok. Íme, néhány: „A győzelemben és a kudarcban egyaránt főszerep jut az apróságoknak. – Szegény Kozma Pici mondogatta mindig, hogy könnyű nekem, kimérik az eredményt és kész, de őt pontozzák a szőnyegen. Ezt a mérhetőséget szerettem egyébként a kalapácsvetésben. – Számomra az egész versenyzői pályafutás egy olyan sorozatot képzett, ami nagyon sok boldog, sikeres pillanatot eredményezett. Az egészet, úgy, ahogy volt, csodálatosnak mondhatom.”

Itt fekszik előttem Zsivótzky Gyula első kalapácsa. Kopott, csiszolatlan vasgolyó, és mégis, remekműve az ifjúnak. Benne van az élete, a sorsa, az idő előtti halála. Benne van az öröme, a küzdelme, a bánata. Talán ezért őrizgette sokáig. Tanúnak szánta volna egy későbbi nemzedéknek? Vagy a ragaszkodással köszönte meg az út mezsgyéit?

Zsivótzky Gyulát szerették az emberek. Egy sportoló számára nincs ennél nagyobb elismerés. Versenyzőtársa, Eckschmiedt Sándor mondta a temetésekor: „Amikor nagybeteg voltál, megkérdezte tőlem egy vidéki városunkban egy idősebb férfi: »A mi Gyulánk hogy van?«” A többes szám első személy mindent elárul arról, mit jelentett a szurkolóknak Zsivótzky Gyula személye. Kosztolányi után szabadon írom: javaslatom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engem, mint a makacs tényeket. Zsivótzky Atlétikai Centrum. Ugye, jól hangzik?

A szerző újságíró