Velence nem olyan, mint amilyennek a filmekben látjuk. S nem olyan először, mint másodszor vagy harmadszor. Márai 1938-ban írta egy glosszájában, hogy első alkalommal idegesen érkezett Velencébe, folyton evett, közben múzeumokat látogatott és Verdit hallgatott, még Tintorettóban vagy a dózsék palotájában is volt valami édes és csömörre ingerlő. Másodszor járva ott, az jutott eszébe, hogy Velence az örökké elmulasztott nászút „azok számára is, akik ott jártak nászúton”, hiszen rájönnek, hogyan kellett volna először, és hogy a megfelelő nővel kellett volna. Még azok is ezt gondolják, akik a megfelelő nővel jártak ott nászúton. Harmadszor már „csak” a nyelv és a lélek titokzatos összefüggését sejti meg, s hogy szavainkat miként fecséreljük el. Jó szavakat mondunk ki rossz helyen, vagy jó helyen rosszakat. Mert vannak olyan szavak, melyeket „egy magasabb rendű illemtan szabályai szerint” nem szabad kimondani, még Velencében sem. Például ezt: szeretlek.
Negyedszer jártam Velencében. Először csak néhány órát töltöttem ott, nem éreztem az első találkozás izgalmát, de nem éreztem csömört sem. Nem ültünk vaporettóra – gyalog tettük meg a buszparkolótól a Szent Márk térig vezető utat, majd vissza. Már majdnem láttuk Velencét. A Szent Márk tér önmagában nem mutat meg semmit, csak annyit, hogy milyen sok turista nem lát semmit a városból. A keskeny lépcsőhidakat a csatornák fölött, a szűk sikátorokat, az omladozó vakolatot, amelyek mögül még így is kitűnik a középkori és reneszánsz kereskedőpaloták rejtélyes eleganciája. Talán Velencének nem volt sem középkora, sem reneszánsza, mintha születésétől fogva barokk lett volna. A hit és gőg, az akarat és hatalom, a furfang és fényűzés, a haditengerészet és a kereskedelem, a diplomácia, a köztársaság és a dózse intézményrendszere jól szolgálta a cölöpökre vert életet. Már a hetedik században kialakították az alapokat, a Velencei Köztársaság több mint ezer éven át tartó hatalma befolyásolta Rómát, gyarmatai révén elnyúlt Krétáig, Ciprusig, olykor az arab államokig. Itália 15. századi aranykora annak is köszönhető, hogy az öt nagyhatalom, Firenze, Milánó, Nápoly és a pápai állam mellett Velence békét kötött egymással.
De mintha soha nem lehetett volna tudni, milyenek valójában a velenceiek. Ma sem lehet, mert Velencében egyre kevesebb velencei lakik. A turisták száma rohamosan nő. Óvni kellene, hogy ne legyen áldozat a világörökségből, a túllátogatottság ne sújtsa úgy, mint a 16. századtól kezdve a természeti csapások és a pestisjárványok. De a napi érdekek felülírják a történelmi megfontolásokat, szeretnék kiszolgálni őket. Azaz „minket”, mert én is, mi is elősegítjük a történelmi megfontolások mellőzését, mikor szobát foglalunk, belépőjegyet váltunk a palotába és a bazilikába, erkélyéről mélázva az oroszlános Márk evangélista örökségén, akinek hamvait a 9. század elején hozták ide Egyiptomból. Építkeznek, de nem a palotákat állítják helyre, hanem szállodákat húznak a történelmi terek oldalába. Noha Velencétől a málladozó vakolatot, a fülledt időt, a pocsolyaszagot várjuk.
Mikor harmadszor jártam Velencében, karnevál volt. Esett az eső, ám a pestisdoktor-maszkokat hordó, dámáknak öltöző, gondolán hajózó és kocsin ülő karneváli színészeket mindez nem zavarta. (A virágkoszorúkkal díszített ökrök hiányoztak, nem is fejezték le őket egyetlen csapással a dózse előtt; kötéltáncos sem volt, aki átegyensúlyozott volna a harangtorony és a palota között kifeszített kötélen.) Giccses volt, de szép – megvolt a saját koreográfiája, ami persze színpadiassá teszi a látványosságot, ám nem véletlen, hogy Velencében van a színpad, mert maga Velence is színpad.
Georg Simmel írja esszéjében, az igazságokról és hazugságokról, a külső és belső összhangjáról elmélkedve, hogy Velencében mindenki úgy jár-kel, akár egy színpadon. Firenzéből érkeztünk ide, Simmel is ezt a két várost hasonlította össze. Firenze palotáinak külseje pontosan kifejezi belső értelmüket: „dacosak, várszerűek, komoran vagy pompázatosan bontakoztatják ki a minden darab kőben érezhető hatalmat, egytől-egyig valamilyen öntudatos, önmagáért felelős személyiséget jelenítenek meg”. Ám a velencei paloták értékes játékszerek, „eltakarják lakóik individualitását, leplek, ráncaik csak saját szépségük törvényének engedelmeskednek, s a mögöttük zajló életet csak azzal árulják el, hogy elleplezik”. Firenze egésze műalkotás, Velence viszont „mesterkélt város”, ahol minden derű, könnyedség és szabadság homlokzatként takarja el a könyörtelenül célszerű életet, s nem marad, csak az álca hazug szépsége.
Ám színpadszerűsége lenyűgöző. „Mit sem teremtő sürgés-forgásukban, üres álmodozásaikkal föl-föltűnnek az egyik sarkon, hogy rögtön eltűnjenek a másik mögött, s eközben mindig van bennük valami a színészből, aki a színpadtól jobbra vagy balra nem jelent semmit; a játék csak a színen zajlik, nincs oka az »előtt«, s okozata az »után« valóságában. A felszínesség itt az ember képét ragadja meg, azzal az egységgel, amelynek révén a műalkotás minden egyes elemét alárendeli össz-értelmének.” A látszat és a lét különválása ez. Ha valaki úgy dönt, hogy ellátogat Velencébe, eszébe sem jut, hogy a hanyatlás színpadának szereplője lesz maga is, része Velence tragikumának, az alapjait odahagyó felszínnek, a látszatnak, „melyben lét immár nem él, mégis valamilyen teljességként és szubsztanciálisként mutatkozik”.
Velencét a kaland kétértelmű szépsége jellemzi, „amely mint a leszakított virág a tengeren, gyökértelenül úszik az életben”. A kaland csupán, és nem az otthon – ezért a kalandért kelnek útra folyton milliók, hogy gyönyörködjenek még az elmúlásban. S talán Márainak is ezért van igaza: Velencében nem szabad kimondani a szót, hogy „szeretlek”.
A szerző irodalomtörténész