A vita

Óriási vita kerekedett Gulyás Gergely és Márki-Zay Péter beszélgetéséből a Tranzit fesztiválon – olvastam egyik hírportálunk tudósításában. Nincs ebben semmi különös. A vita úgy tartozik hozzá a politikusokhoz, mint fához az árnyék. A politika ugyanakkor olyan, mint a labirintus, amelynek könnyebb rátalálni a bejáratára, mint kitalálni zegzugos folyosóiból. Minden vita az igenből és a nemből ered, de nagyon nehéz előre látni, hogyan fog végződni. Viszont, ha mindennel egyetértünk, nem sok helye van a vitának.

Andrád Sámuel 1789-ben Bécsben kiadott anekdotagyűjteményében a következő található: „Egy római ember ebédel vala egyszer egy kliensénél; ez azt gondolta, hogy legnagyobb kedvességet mutat amahoz, ha minden szavára és mondatára igent mond, és mindenen csudálkozik, valamit az ő patrónusa szólánd. De annak ez a kedvtöltés igen ízetlennek tetszvén, azt kiálta heves indulattal a szüntelen igent mondónak: – Mondj már egyszer nemet is, hadd tudjam, hogy ketten vagyunk!”

Van aztán olyan parlament (a magyar), ahol az ellenzék semmivel nem ért egyet, és a kormányoldal igenjére mindig a nem hangzik el, vagy fordítva! Ahol az ellenzék a fehérre is azt mondja, hogy fekete, csakhogy a kormányoldallal ne legyen azonos véleményen. Badarság! Még szerencse, hogy a politikában az jelenti a valóságot, amit az emberek érzékelnek.

A vita egyébként a tudás cseréje lenne. A vitatkozás ellenben a tudatlanságé.

A vita az érvek, nem pedig az érzelmek csatája. Minél nagyobb a felindulás, annál erőtlenebb az érzelem. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha egynél több filozófus van a pódiumon, azonnal vita kerekedik. Némelyik konfliktus azonban annyira értelmetlen, hogy hagyni kell, amíg kitombolja magát. Tény, hogy a vita nem mindenkinek jelenti ugyanazt. A művelt, megfontolt, jó humorú és udvarias elmék számára izgalmas játék, szellemi torna, a jellem, a hangnem, a stílus próbája, amelynek a célja az igazság feltárása, a kusza és szertelen elmék számára azonban csata, amit meg kell nyerni, még ha az igazság vereséget szenved is. A közmondás szerint a vita üllő, amelyen az igazság szikráját csiszolják. Hozzátehetjük, hogy az igazság legnagyobb barátja az idő, legnagyobb ellensége az előítélet, és állandó társa a mértékletesség. Az okos ember akkor lesz bölcs, ha az ostobákkal nem vitatkozik.

A vita nemegyszer viszállyá, azaz ellenségeskedéssé, háborúskodássá fajul. Vörösmarty írja a Szózatban: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.” Cicero arra figyelmeztet bennünket, hogy még a legnagyobb ellenfeleinkkel folytatott viszálykodásunkban is meg kell őriznünk higgadtságunkat, és el kell fojtanunk a haragot abban az esetben is, ha méltatlan, személyeskedő vádakat kell hallanunk. Mert amit ingerülten teszünk, az nem nyerheti meg a többség helyeslését.

Aki már részt vett politikai vitafórumokon, tudja, milyen sok függ egy hozzáértő elnöktől, a szabályok betartásától és észszerűségétől. 1974-ben Párizsban jártam, amikor Giscard d’Estaing és Mitterand vetélkedett az elnöki posztért. A televízióban zajlott vitájukat egy hölgy vezette. Megkérdeztem a háziaktól, hogy a vitavezető melyik elnökjelölthöz húz. „Egyikhez sem!” – válaszolták. Így képzelem én a vitavezetői stílust.

Szobotka Tibor írja: „A női »igen«-ben sokkal kevesebb »nem« van, mint amennyi »igen« van a női »nem«-ben.” Vajon a politikusok esetében mi az arány?

A szerző újságíró