Magyar evolúció, augusztus végén

Könyve jelent meg egy gimnáziumi osztálytársamnak – Mihály Andris voltaképpen az édesapja, a vidéki tanárember életét mutatja föl a Trianon utáni évek Magyarországán töltött gyerekkortól a második világháború, a szovjet hódoltság legelső, rémuralmas korszaka, a forradalom idején át a rendszerváltásig és az azt követő időszakig, 1927-től 1998-ig. Magyar evolúció, ez a címe. És ez a kifejezés éppúgy megragadott, mint a jelentéstartalmára felfűzött mondandó egésze. (Idő-Jel kiadó, 2023). És ami legfontosabb: a magyar evolúció mibenléte, így, augusztus végén eszembe juttatott egészen speciális kapcsolódási pontokat is. Amelyek – egykori osztálytársam okos és eredeti gondolatainak gyermekeiként – rendkívüli és alighanem jócskán figyelembe veendő fénytörésben mutatják meg némely közelmúltbéli kollektív élményünk jelenkori értékelését és értelmezését. Azt az igazságot, hogy – a magyar evolúció összefüggéseiben – egy-két dolog még mai felfogásunk tükrét bekalkulálva is másképpen van. Méghozzá jócskán.

Andris (nekem már csak az) 1956 leverése kapcsán egyebek között a következőket írja az evolúcióról: „megint ott voltunk, ahol 1945–47-ben. A társadalom két csoportra szakadt: az alkalmazkodókra és azokra, akik nem alkalmazkodtak, és emiatt évtizedekre alkalmatlanok lettek. A forradalom és a forradalom leverését követő kudarcélmény, valamint az újrakezdés kényszere csak mélyítette azt a szakadékot, ami egyébként is létezett a magyar társadalom két csoportja között. Másrészt megint képződött egy új uralkodó osztály, amely most már nem a kizsákmányolással, hanem a társadalmi kirekesztéssel választotta el magát a többiektől. Van itt evolúció egyáltalán? Ez a politikai kirekesztés nem illeszthető az evolúció rendjébe. Az evolúció nem kirekesztő, éppen ellenkezőleg: az evolúció – társadalmi értelemben is – az alkalmazkodásról és a lehetőségekhez való hozzáférésről szól. Fejlődni csak úgy lehet, ha mindenki hozzáfér a korszak által kínált lehetőségekhez. A lehetőségekkel mindenki élni tud – persze nem egyformán, hanem minden ember a saját képességeinek megfelelően.”

Azután jöttek a hatvanas évek. Ifjúságunk tinédzser évei. (Andris úgy foglalja össze, hogy „az MSZMP a forradalom után annyira mindenható lett, hogy volt már fegyveres testülete is: 1957-ben megalakult a munkásőrség. A kommunista pártot erősítették a hazánkban állomásozó szovjet csapatok. (…) Az emberek persze élték a mindennapjaikat, és mint a karámba zárt sertések, ettek, ittak, kommunikáltak egymással. De a karámból nem volt menekvés. Hasonlóan nem volt menekvés a napi agymosásból sem, amely a munkahelyi pártalapszervezetből, a rádióból, a sajtóból jött. Vagyis az emberek közötti kommunikációnak több, egymástól tartalmilag eltérő szintje volt. Volt társalgás a baráti körben, volt társalgás a családban és volt a nyilvános társalgás. Mind-mind különböző, és egyik sem az élet valóságáról szólt. Tudni kellett, hogy melyik szinten mit szabad mondani. Nyilvánosan csak apróságok jöhettek szóba: hogy van a gyermeked, hol dolgozol, hol laksz és mi a kedvenc ételed. (…) Nem volt szabad véleményt mondani, nem volt szabad kitűnni és kritizálni. Lehetett dolgozni, és aki szorgalmasan végezte a munkáját, kapott is érte egy kicsit jobb fizetést. (…) Éltünk, és mindig azt csináltuk, amit lehetett.”) És mi éppen 16–17 évesek vagyunk, amikor eljő az a 55 évvel ezelőtti nyár vége. Az „ahogy lehet” egészen ocsmány módon keserű utóízeivel. Vagyunk annyira naivak azért még, hogy e sorok írója igen kedvelt – kiváló – magyar tanárnőjének tanévkezdetkor némi ifjonti provokativitással odavágja: hát tanárnő, azért nagyon szégyelltem augusztus 21. után, hogy magyar vagyok…” A tanerő – ma már azt hiszem: ezért is, meg azért is – roppant őszintének tűnő értetlenséggel fogadta kifakadásomat (amiért persze idősebb barátaim jól le is toltak), de ma már észre kell venni: voltaképpen a magyar evolúció speciális változata működött akkor is. A magyarlakta felvidéki sávon hosszú-hosszú heteket töltő magyar kiskatonák körében éppúgy, mint a felvidéki magyarok vagy éppen az itthoni gimnazista srácok, szüleik vagy tanáraik esetében.

Nemrégiben egy jeles, nagyra becsült kolléga vonatkozó tematikájú cikkében olvastam: azokban a ’68 augusztus végi meg szeptemberi időkben bizony akadt néhány jelenség ott a gömöri vagy kishonti tájakon, Rozsnyó, Léva, Losonc vagy Rimaszombat tájékán, amelyre biza nagyon is ráillett a magyar evolúciós minősítés – igazából egyik sem az élet valóságáról szólt. Mert igenis, úgy igaz, ahogy kollégám is fejtegeti: a Varsói Szerződés szovjetcsatlóscsapataival augusztus 21-én bevonuló magyar honvédeket a visszacsatolást nem egészen három évtizeddel azelőtt megért magyarok nem úgy fogadták, mint egyet a rabigából kibújni akaró csehszlovák államot eltipró „testvéri” ármádiák közül mondjuk a bolgárt vagy az NDK-sat. Ideje ezt is kimondani végre. Miként kifejteni egyebek között azt is – a magyar evolúció augusztus végi igazságainak összefüggéseiben –, hogy öt és fél évtizeddel ezelőtt, szovjet hódoltságbéli Magyar Néphadsereg ide, szovjet mintájú küllem és fegyverzet oda – szigorúan magyar szempontból a bevonuló magyar egységek egészen különleges, rendkívüli, speciális helyzetben voltak. Objektíve, mondhatnánk. Függetlenül attól, hogy ócska propagandából kinek, kik, mit hazudoztak összevissza, vagy éppen mi mindent hallgattak el ocsmány sunyisággal. Különleges és rendkívüli helyzetben, még akkor is, ha a hadseregtörzs a parancsokat a Varsói Szerződés szovjetkomcsi parancsnokaitól kapta. Még akkor is, ha az akkori 18–20 éves vidéki (többnyire dunántúli) magyar srácok elsöprő többségének fogalma sem volt Felső-Magyarország történelméről, a Felvidék szó jelentéséről vagy akár puszta létéről, pláne hétköznapi-mindennapos használatáról, az Ipoly-mente, a Csallóköz, a Mátyusföld, a Zoboralja vagy a gömöri Palócország létezéséről. Nem tehettek róla. Miként arról sem, hogy – magam is hallottam, még 1970-ben a hódmezővásrhelyi laktanyában –, hogy ők „Cseszkóba” mentek, ők „Cseszkóban” voltak. Annál inkább tudtak nagyjából mindent azok, akikhez érkeztek. „Nem az volt baj, hogy bejött a magyar hadsereg, hanem az, hogy kiment” fogalmazta meg a legvégső lényeget az egyik ottani tanárember.

Igen, ez volt a közfelfogás – nekik a magyar katonák nem agresszorok és nem idegen megszállók voltak. Sohasem számítottak annak. Egyikőjük sem, egy percre sem. Megindító arra gondolni, hogy ezt még akkor is így gondolták – és így is viselkedtek, így is fogadták őket, így is bántak velük – midőn éppen az érintetteknek, maguknak a magyar honvédeknek jószerével a leghalványabb fogalmuk sem volt minderről. Csodálkozó, méla-tudatlan bambasággal bámulták a könnyező-gondoskodó néniket és a derűs biztatással-szeretettel őket dícsérőleg szemlélő középkorú férfiakat. Ha értették az okokat, ha nem, jólesett (hát persze, már hogy a fenébe ne esett volna végtelenül jól mindez, pláne egy kétéves magyar katonának az Úr 1968-dik évének Kárpát-medencéjében), igyekeztek is élni a váratlan-szerencsés-értetlen ajándékokkal, szeretettel és jóindulattal. A felvidéki testvérek meg pár hétig azt hihették – néha talán még végérvényesen is megpróbálva meggyőzni önmagukat – hogy lám, pár évtized alatt kétszer is támadhat látványos értelme az emberi létezésnek… A magyar katonák ettek és jóllakott jóindulattal pislogtak, felvidéki magyar testvéreik meg alig titkolt reménykedéssel somolyogtak, alighanem még álmukban is. Magyar munkamegosztás. „Az evolúció – társadalmi értelemben is – az alkalmazkodásról és a lehetőségekhez való hozzáférésről szól. Fejlődni csak úgy lehet, ha mindenki hozzáfér a korszak által kínált lehetőségekhez. A lehetőségekkel mindenki élni tud – persze nem egyformán, hanem minden ember a saját képességeinek megfelelően.” Magyar evolúció, augusztusvégi módra, á la ’68, kiábrándító véggel, már megint. Eggyel több bűn a végtelenül gyáva, rémisztően szolgalelkű és hazaáruló kádárista rezsim históriai lajstromán.

Csakis egyet lehet érteni a végre megfogalmazott és nyilvánossá tett kijelentéssel: nekünk – végre, végre! – nem cseh vagy szlovák vagy akár „tudományos” (értsd: érzelemmentes-közönyös, lapítóan globalista-internacionalista, mindenképpen nemzetellenes) szemszögből kell megítélni a közelmúlt magyar történelmének ezen fejezetét sem: katonáink 1968 augusztusában elrabolt, igazságtalanul bitorolt magyar földre léptek – következésképpen eleve, ab ovo más minőségben érkeztek, mint a többiek – és ott magyar hűséggel, reménységgel és testvéri szeretettel találkoztak. Magyar szempontból az agresszor szégyene nem a miénk. Az Kádáréké – Apróé, Komócsiné meg a többi semmi-emberé. És még ha idegen – birodalmi – akarat kényszerítette is oda hadseregünket, nagyon is igaza van a kollégának: a mi láthatárunknak nem Prágáig (hozzáteszem: még csak nem is 68-as, brezsnyevi Moszkváig) kell terjednie…

Íme a magyar evolúció, így augusztus végén. Öt és fél évtized tanulságaival.

A szerző író