Az üvöltésről és a sikításról

Elgondolkoztam azon, hogy miért üvölt a férfi vagy sikít a nő artikulálatlan hangon, ha versengés közben messzire repül a diszkosz, a kalapács, fontos találatot ér el a vívó, felemeli a súlyt a bajnok, vagy kiélezett helyzetben gólt lő a labdarúgó? Stb. Ilyenkor eltorzul a sportoló arca, kidülled a szeme, hatalmasra kerekedik a szája, hasítja a levegőt a gesztusa, félni kellene tőle, ha az éjszakában találkoznánk vele.

Egy francia közúti kerekes, bizonyos Frank Henry az 1910-es évek elején verseny közben azt játszotta, hogy defektje van. A többiek közben beérték és elhúztak mellette. Ekkor azonban Frank Henry begerjedt, pontosabban begerjesztette magát, utánuk eredt, majd minősíthetetlen hangon és szavakkal szidta őket. Frank Henryt a düh éltette. Fütyült, amikor nyert. A harag vitte arra, hogy önmagát is felülmúlja. Gyakran játszotta, hogy defektje van.

Tábori László, az ötvenes évek világhírű közép- és hosszútávfutója (Iharos és Rózsavölgyi társa) elmondta nekem, hogy az edzések során Iglói Mihály edző gyakorta olyan feladatokat – például sprintfutamokat – osztott ki rájuk, melyeket csak úgy tudott végrehajtani, ha a legváltozatosabb trágárságokkal becsmérelte és bíztatta önmagát, így adva erőt a testének, az akaratának.

A düh az érzelmek kitörése, viselkedésformája, amely üvöltésben vagy sikításban csúcsosodhat ki, és a sportpályán eredményhez vezethet. A nehéz pillanatokban ugyanis az ember sohasem valamilyen külső ellenség (jelen esetben ellenfél), hanem a saját teste ellen harcol. „Üvölt a szélbe: Isten nevébe! / És úgy harcol, mint még soha…” – áll a dalban. Vannak minutumok, amikor a harag – ha okosan használják – szükséges és hatékony eszköz a küzdelemben. Az üvöltés, a sikítás ennek a harcnak a pozitív megnyilvánulása. A versenypálya az egyetlen, ahol pozitív állapotot tükröz, és nem kudarcot feltételez.

A düh motivációs erő. Erőátvitel. Olyan érzés, amit valójában azok éreznek, akiknek számít valamit. Minden bizonnyal olyan energia, amely keresi a maga irányát. És ha megtalálta, üvöltés jár vele és utána. Energiát nem lehet teremteni vagy lerombolni. Az energia áramlik. Az áramlás megfelelő irányának egy belső, spirituális iránynak kell lennie. Annak biztosan hatása lesz valamire. Az üvöltésben alagút vezet a fényre. Semmi baj nem származik belőle. Az egészséges szitkozódás vagy üvöltés, urambocsá! káromkodás jót tesz a vérnyomásnak. Az indulat jellemzője, hogy fizikai szinten tüneteket mutat, és mindig van iránya, célja, tárgya. Ilyenkor megrándul az állkapocs, csikorognak az őrlőfogak, és ez az állapot különleges helyzetbe hozza a sportembert. Az indulat mélyről jön, és orkánhoz hasonlíthat. Szellemes mondást olvastam egy ír televíziós személyiségtől. Így szól: „Az egyetlen különbség az üvöltés és az éneklés között az, hogy az egyik hangnemben van.” Mi tagadás, az üvöltés lefordíthatatlan. Nincsenek szavai, mondatai. Hangok formájában jut a tudomásunkra. Talán az állatvilágban találhatunk hasonló megnyilvánulásokat. Viszont ha a düh és az adrenalin egyesül, „vadállattá” változtathatja az embert.

Az atlétikai világbajnokságon Halász Bence, a kalapácsvetés bronzérmese az egyik dobásába beleüvöltött. És olyannyira kiszakadt belőle a lélek, hogy a kalapács eldobása után is felhangzott a száján egy „pótüvöltés”. Mert a lélekben – ha hitetünk Mark Twainnek – ötvenszer annyi kitartás, erő és akarat van, mint az izmokban. Hát csak üvöltsön, sikítson a sportoló a versenypályán, ha ez hozzásegíti a győzelemhez, nekünk pedig megdobogtatja a szívünket.

A szerző újságíró