Szerencsés Károly

Vélemény és vita

A nagy kudarc

Most, hogy újabb esküvő volt a családban, sokat gondoltam a jövőre. Vajon milyen lesz az élet itt Európában, Magyarországon ötven vagy száz év múlva

Most, hogy újabb esküvő volt a családban, sokat gondoltam a jövőre. Vajon milyen lesz az élet itt Európában, Magyarországon ötven vagy száz év múlva. Felidéztem magamban a nagy jövőkeresők gondolatait, az ország kritikus történelmi pillanatait. Jól gondolták-e eleink? Jól jöttünk ki történelmünk kritikus szakaszaiból, avagy még azt sem tudtuk elérni, amit egyébként a helyzet megengedett volna? Láttam a szaladgáló gyerekeket, egészen piciket és már tíz felé közelítőket. Ők ötven év múlva erejük teljében lesznek, jóval fiatalabbak, mint most én. Sokan megérik a 22. századot is! Megdöbbentő és egyben megnyugtató, hogy gyermekek megfogannak, születnek, felnőnek, élnek. Nekünk persze – ahogy kicsiben a sajátjainkkal – foggal-körömmel kellene biztosítani a jövő feltételeit az új generációknak. Jobb állapotban kellene átadni a világot nekik, mint amilyenben ötven vagy száz éve volt, és éppen most van.

Hitemet, hogy ez lehetséges mardossák, harapdálják újsütetű kételyek, de még megáll az a hit, még erős és vigasztaló. Főleg, ha gyerekeket látok. A kételyeim nem a természetre vezethetőek vissza, bár tudom, hogy a természet forrása lehet számtalan katasztrófának, okozhat olyan problémákat, amelyek akár a bolygó egészét is fenyegethetik. Szó sincs róla, hogy elbagatellizálnám például a felmelegedés okozta bajokat tengerben, hegyekben, sarkkörökön, az egyenlítő mentén, de akár már itt a Kárpát medencében is. Mégis, a kételyeim, félelmeim forrása nem a természet, hanem maga az ember. Bújócskáztak a gyerekek, egy anyuka énekelt – hinta-palinta –, és ezt énekelte egy másik anyuka ötven éve is, egy másik száz éve. Ez nagyon megnyugtató volt, de hirtelen valahonnan megjelent előttem egy kép 1943-ból. Sok ezer ágyú és rakétavető szórja a gyilkot. És ma, 2023-ban ugyanolyan sok ezer ágyú és rakétavető szórja a gyilkot, nagyjából ugyanott. Emberek menekülnek, városok lángolnak. Döbbenet. Nyolcvan esztendő telt el.

Erős a hitem abban, hogy az ember képes megtalálni a megoldásokat az állandó természeti kihívásokra. Például a globális felmelegedésre, környezetszennyezésre, túlnépesedésre. Alapvetően azért, mert maga okozza a bajokat. Mindezek: hibák az ember földi létében, tévedések, önzések. Ellentétesek a teremtő akaratával, ezért a hibák kijavításában számíthatunk a segítségére, támogatására. Csak hinni kell a földi létünk értelmében, de soha nem szabad elfeledni, hogy ez csak rövidke állomása a lélek utazásának. Őseink és utódaink köteleznek a jobbításra, az élet tovább adására. És ezt kívánja a teremtő is, hiszen elképzelhetetlenül nagy kudarc lenne az élet bukása a Földön. Ezért döbbenetesen kiábrándító, ami az utóbbi évtizedben történik.

Megéreztem a nagy kudarcot. Megéreztem, de el nem fogadom. Nem lehet, lehetetlen, hogy az ember képtelen legyen morális és tudati szinten feljebb lépni. Közelebb az eszményekhez, közelebb az igazsághoz, közelebb a megoldásokhoz. Sajnos sokan nem, hogy közelebb nem jutottak, de távolodnak. Sőt! Már ideológiákat is gyártanak, hogy ez így helyes. Ez így nekik jó! Minden eszményt kikezdenének, minden erőfeszítést aláásnának, minden szépet bemocskolnának. Élet helyett nem halált kiáltanak (legfeljebb szélsőséges szekták), hanem jövőnélküliséget. Nihilt. Jövőtlenséget. Aki a jövőben nem hisz, vagyis: a gyermekben nem hisz, az teljesen torz szellemi állapotba kerül. Ennek folyománya a torz testi világ fetisizálása. Ebből fakad az agresszivitás és az a gyűlölet, ami eluralja a szellemet. Lényegében azzal, hogy csak a saját (anyagi) korlátjáig lát. És ezért minden rossz. Sötét. Tompa. A csend süket, nem a hangok gyönyörű inspiráló hiánya.

Túl sokan kerültek ebbe az állapotba Európában, Amerikában és nálunk is. Sok minden okozhatja ezt a beroppanást, összeomlást. Magány, sikertelenség, betegség vagy akár egzisztenciális gondok. Még inkább félelem, igazodási kényszer, gyávaság. A lényeg, hogy mindig van kiút, csak nem szabad, hogy teljesen eluralja az embert ez a jövőtlenség. Még a betegágyon, halálos ágyon sem. Tapasztalatból beszélek. Jó szándékkal. A halállal mindannyian találkozunk. Ellene semmit sem tehetünk. Ellenben az életért sokat! Élhetünk egészségesebben például. Nem azért, hogy elkerüljük a halált – ez lehetetlen –, hanem azért, hogy az életünk jobb minőségben teljen. Az új élet: teremtés. Ehhez édesanyák és édesapák kellenek. És ezerféle más körülmény, amelyeket nem értünk, csak érzünk. Életpárti lehet az is, akinek nem sikerült a teremtés – sok oka lehet –, de neveli, gyógyítja, szereti a gyermeket. Életre neveli, nem élettelenségre, jövőtlenségre.

Mi lesz ötven vagy száz év múlva? Minden azon múlik, hogy mennyi befolyása lesz a dolgok menetére az életpárti embereknek. Mennyi van nekem most? Amennyire igényt tartottam, meg van. Életet adtam és az az élet újabb életet adott. A huszonkettedik században vagyok. Őriztem és átadtam a gondolatot. Már az enyém volt a kádári diktatúrában is, azóta sem tudta elvenni senki. Pedig el akarták ragadni és ráncigálnak ma is keményen. Persze utakat zártak le, de már régóta nem érdekel. A baj az, hogy az elmúlt évtizedben, s leginkább az elmúlt években az életpártiság kiveszőben van a világból. Ennek szimbóluma kétségkívül a háború. Valóságos és nagyon is véres szimbólum, de mégis csak szimbólum. Szimbóluma az ember javíthatatlanságának. Szimbóluma a sokféle lapuló alattomos járványnak. Én majdnem belehaltam az egyik ilyenbe, pontosabban bele is fogok halni, mert a két súlyos tüdőgyulladás nyomait nagyon is érzem magamon. Szimbóluma a tömeggyilkosságoknak Irakban, Líbiában, Szíriában, Afganisztánban, Jemenben és számos helyen. Nem háborúk ezek, mint ahogy az „indiánok” kiirtása sem „háború” volt. A biztonságos winchester kontra kőkorszaki lándzsa szint maradt. Szimbóluma a népességcserének. Nem a népvándorlásnak, mert az egy spontán folyamat. Ellenben a népességcsere nagyon is tudatos. És szimbóluma az élettagadás, kultúratagadás, önmegtagadás „büszkeségének”. A globális önpusztítás büszke követendő példává gyúrásának.

Milyen lesz a jövő ötven vagy száz év múlva? Nem tudom. Magam holnapját se látom, de az emberben mégis bízom. Csodákra volt képes az ember! Az is, aki a tüzet szolgálatába állította, az állatot megszelídítette, és az is, aki a Holdra lépett, felhasználja a Nap energiáját, márványba piétás életet vés, vagy csak egy sorban, egyetlen egy sorban összefoglalja mindazt, ami ezer éveken át történik velünk. „Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Magamban is bízom. Bízom abban, hogy meg tudok szépen halni. Nem tudom elfogadni, hogy az emberi szellem egyre magasabbra hágjon, de az emberi jellem és lélek hanyatlani kezdjen. A szellem lélek nélkül ürességgé válik, eszközzé, amit felhasználhatnak bármire. Helyre kell állítani az egyensúlyt. Nem lesz már olyan, mint ama paradicsomi jelenet előtt, amikor is az alma leszakíttatott, de lehet egyensúly, lehet értelmes szépség, lehet felfedező és lehet rendszerező. Sokféle lehet, de biztosan életpártinak kell lennie és békésnek. Semmiképpen nem szabad feladni emberi jellegünket, akkor sem, ha ebben sok elvetemültség is található. A harag, irigység és hiúság, mohóság orvosolható. Talán…

A nagy kudarcot végül elkerülhetjük? Vagy az emberiség történelme valóban a béke és a háború örök váltakozása? S ennek vége tényleg csak az lehet, hogy „a világ ember nélkül kezdődött és nélküle fejeződik be”? Mind csak a szerepünket játsszuk – jól-rosszul –, és az emberiség is csak ezt teszi? Ahogy az egyes ember megállíthatatlanul halad az utolsó nap felé, úgy az emberiségnek is eljön a végítélet napja. Hogy a végítélet – amelynek parányi része a személyes sorsunk is –, visszavisz a paradicsomi állapotokba, vagy a poklok tüzét hozzá ránk, ez múlik rajtunk. És ez múlik embertársainkon. Elemi érdekünk hát, hogy ne engedjük a hazugságnak elvakítani láttásunkat; ne engedjük társainkat a kizökkent Földdel forogni eltorzult arccal; ne engedjük fülünkbe lihegni az életellenes habzó szájú gyász-népet. Akkor sikerülhet.

A szerző történész