Növekedési fétis

A második negyedévben valamelyest visszaesett a hazai GDP, ami meglehetősen nagy izgalmakat váltott ki, és intézkedések is történtek, hogy a csorba minél előbb kiköszörülésre kerüljön.

A növekedés, mint legfőbb gazdasági mutató, a második világháború urán került ennyire a politikai középpontjába, amikor a szocialista és kapitalista országok a gazdaság terén is versenyeztek egymással. A gazdasági növekedés bűvöletében talán el sem tudjuk képzelni, hogy az emberiség ötezer évig úgy gazdálkodott, hogy nem volt gazdasági növekedés és népességnövekedés. Természetesen akkor is voltak háborúk és háború utáni újjáépítések, amelyek gazdasági visszaeséssel és fellendüléssel jártak, kialakultak virágzó kereskedelmi központok, amelyek fejlődését gazdasági növekedésnek is felfoghatjuk, de az egyes ember a halála előtt csaknem ugyanolyannak látta a világot, mint amikor megszületett. A népességnövekedés sem volt érzékelhető, 100 év alatt nőtt mondjuk tíz százalékkal. A gazdasági növekedés és a népesség növekedése is az ipari forradalommal kezdődött. A 17. században az évi átlagos gazdasági növekedés világátlagban Angus Maddison brit gazdaságtörténész becslései szerint 0,1 százalék volt évente, majd a 18. században már 0,5, a 19. században 1,3 és a 20. században háromszázalékos volt az éves gazdasági növekedés. Ezzel azután a növekedési ütem világviszonylatban tetőzött is, a 21. században eddig az évi átlag három százalék. Ezen belül természetesen voltak gyorsabb periódusok is, például 1960-tól az 1973-as kőolajár-robbanásig a világ egészének gazdasági növekedése 5,3 százalékot ért el. Általában jellemző volt, hogy az élvonalbeli „úttörő” országok évi két-három százalékkal növekedtek, míg a felzárkózók, akik a már kifejlesztett technológiát lemásolták, akár nyolc-tíz százalékos ütemet is elérhettek egy 15-20 éves perióduson keresztül. Amikor azonban fejlettségben megközelítették az élenjárókat, lelassultak, mert az új technika átvétele nem nyújtott akkora előnyt, mint akkor, amikor még fejletlenek voltak.

A gazdasági növekedést azt tette lehetővé, hogy felfedezték a szenet mint energiaforrást és a gőzgépet, ami megsokszorozta az ember erejét. Az egymást követő tudományos felfedezések és műszaki újítások új termékeket hoztak létre, de egyben új igényeket is teremtettek. Megvolt tehát a növekvő kínálat és a növekvő kereslet, ami a gazdasági körforgást hajtotta.

Az újabb termékek mellett a régiek elavulttá váltak, és a gazdasági gépezet „üzemeltetéséhez” azokat el kellett dobni és újakat vásárolni. Erről írta Aldous Huxley a harmincas években megjelent Szép új világ című könyvében, hogy „ha meguntuk el vele, így jutunk csak felfele”.

Hogy a növekedés meddig tarthat, az a népesség tekintetében, már a 18–19. század fordulóján foglalkoztatta a közgazdászokat, eléggé közismert például Thomas Malthus elmélete, amely szerint a népesség növekedése természeti korlátokba fog ütközni. Nem lett igaza, hála a műtrágyának, a traktoroknak és a hibrid vetőmagnak, amelyek az elmúlt kétszáz évben megsokszorozták a mezőgazdasági termelést, de azt a környezetvédők joggal vetik fel, hogy a termőföld kiszipolyozása nem tarthat örökké.

A múlt század hatvanas éveiben az egyes tudósokat már komolyan foglalkoztatta, hogy vajon a 20. században addig tapasztalt növekedés, különösen az energiaforrások és nyersanyagok gyors ütemű felhasználása meddig biztosítható. Erről szólt a Római Klub máig emlegetett A növekedés határai című könyve, amelyik a 21. század közepére gazdasági összeomlást jósolt az energia- és nyersanyagforrások kimerülése vagy a környezet elszennyezése miatt. Jóslásaik, legalábbis eddig, nem váltak be, de az a kérdés, hogy meddig folyhat a természeti erőforrások kihasználása, ismételten napirendre kerül, hiszen sokan már most is azt mondják, hogy kétszer annyi természeti erőforrást használunk fel, mint amennyit a Föld regenerálni tud.

A pazarló fogyasztás, meg persze a háborúk hatékony ösztönzői a technikai fejlődésnek, de tény, hogy ennek a természeti környezet látja kárát, kérdés, lehet-e a két cél között józan kompromisszumot találni.

A növekedési fétis olyannyira beleivódott a közgazdászokba és politikusokba is, hogy egy-egy ország fejlődését jóformán csak a gazdasági növekedés ütemén tudják mérni, sőt e tekintetben verseny alakult ki az egyes országok között, ami sokszor más gazdasági mutatók meg a természeti környezet rovására megy. Magyarországon például a növekedés erőltetése rendszeresen a fizetési mérleg hiányához vezetett, amit azután kényszerű korrekció és gazdasági visszaesés követett. Ez okozta a hetvenes évek eladósodását is, mert amikor az 1973-as arab–izraeli háború miatt az arabok olajembargót rendeltek el az Izraelt támogató nyugati országok ellen, az olaj ára az égbe szökkent és a beinduló inflációs hullám Magyarországnak 20 százalékos cserearány-veszteséget és az akkori mértékkel mérve, hatalmas, 600 millió dolláros fizetési mérleghiányt okozott. Amit tenni kellett volna, az az akkor öt-hat százalékos növekedési ütem három-négy százalékra való visszafogása, olyan formában, hogy az ország importigénye csökkenjen, de exportképessége növekedjen. A politikusok azonban nem mertek a növekedési ütemhez nyúlni (vagyis gazdasági megszorításokat alkalmazni), mert féltek a gyors növekedéshez szokott lakosság reakciójától, és a politikai vezetést a liberális közgazdászok is a hitelek felvételre buzdították. Ma a történészek, a közírók és a politikusok az eladósodást Fekete János nyakába varrják, pedig ő csak teljesítette, amit a politika elvárt tőle, és felvette a hiteleket. Egyébként ő akkor a Nemzeti Bank elnökhelyettese volt, maga az elnök, László Andor hevesen tiltakozott a hitelfelvétel ellen, de Németh Károly, az MSZMP KB gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó titkára rövid úton nyugdíjazta, állítólag mire a Némethtel való tárgyalásról visszaért a bankba, már ki volt rúgva.

A hiteleket tehát felvették, és mint az várható volt, az ország gyors ütemben eladósodott, úgy, hogy 1978-ra az ország a fizetőképesség határára került. Ekkor meghozták azokat a döntéseket (a gazdasági növekedés visszafogását), amit 1974-ben kellett volna, de az ország márt benne volt az adósságcsapdában és az elmúlt ötven évben sem mászott ki belőle teljesen.

Régi történet, de nem véletlenül mondom el, mert most részben a covid, részben az orosz–ukrán háború következményei miatt az ország éppen úgy jelentős cserearány-veszteséget szenvedett, mint a hetvenes években. Igaz most a cserearány-veszteség csak tízszázalékos, de az évi 100 milliárd eurós külkereskedelmi forgalom miatt ez most 10 milliárd eurót jelent. Ennek következtében a fizetési mérlegben jelentős, 2021-ben 6,4 és 2022-ben 13,7 milliárd eurós hiány alakult ki. Ha most a kormány nem arra törekszik, hogy a fizetési mérleget mindenáron kiegyensúlyozza, akkor megint egy új eladósodási ciklus alakul ki, annak minden következményével együtt. Brüsszel is erre játszik a nekünk járó pénzek visszatartásával, mert meg akarja buktatni az Orbán-kormányt.

Szerencsére úgy látszik a kormány megérezte a nyilvánvaló veszélyt, mert a fizetési mérleg 2023-ban hónapról hónapra javul. Míg az első negyedévben 770 milliós volt a hiány a második negyedévben már 940 millió eurós aktívumot értünk el. Ez hatalmas változás, és azon kell lenni, hogy meg is maradjon, sőt többletre kell törekedni a kamatfizetési kötelezettségek biztonságos teljesítése miatt.

Bármennyire is sajnálatos a második negyedévi GDP 2,3 százalékos csökkenése, a gazdasági növekedés felpörgetésére irányuló szándék végzetes hiba lenne. Sok embernek csökkent a reáljövedelme, nekem is, de ezt el kell tudni viselni az újbóli eladósodás elkerülése érdekében. Arra azonban ügyelni kell, hogy a terheket a teherviselő képességnek megfelelően osszuk el.

A növekedés tehát ne legyen fétis, arra kell törekednünk, hogy az ország kiegyensúlyozott körülmények között, külső zsarolásnak ellenállva tudjon fejlődni.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója