Piros-fehér-zöld

Szeretem a zászlókat. Szeretem, ahogy belehasítanak a szélbe, ahogy a szél játszik velük, s ahogy ők kacérkodnak a széllel. Szeretem a zászlóerdőket, a magányos tölgyeket, merthogy a zászló is olyan erős, mint a tölgy: elszakíthatatlan jelkép egyén és közösség, csoport és nemzet számára. A piros-fehér-zöld színű magyar zászló lobogásakor mindig meghatódom, bárhol találkozom vele, tengeren innen vagy tengeren túl, sportversenyeken vagy nemzeti ünnepeken.

A Kárpát-medencébe érkező lovas nomád népek valamennyi törzse saját zászlót lobogtatott. Szent István királyunk még vörös zászlót készíttetett, amelynek rúdját a kereszt díszítette. A bécsi Képes Krónikában több helyütt fordul elő a vörös mellett a fehér. II. András 1222-ben kelt okmányának pecsétjén már vörös-fehér-zöld selyemzsinór lóg. A nemzeti színek ügye a 19. században valamennyi országgyűlésen felvetődött, de csak 1848-ban döntöttek felőle.

Arany János 1848. augusztus 6-i (!) keltezéssel Országczímer, Nemzeti szín címmel megjelent írásában fogalmazta meg, mit jelent neki a veres, fehér és zöld bokréta. Szomorúan állapította meg, hogy egyesek még mindig az osztrák császár fekete-sárga színét, az uralkodó kétfejű fekete sas címerét keresik. „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” – írta a költő. Egyértelműen leszögezte, hogy a magyar király színe és címere az, ami az országé: a veres-fehér-zöld; a négy fejér szalag, keresztes halom, koronával fedezve. Arany utalt arra, hogy már Mátyás király idejében is ez a három szín uralkodott egyik tengertől a másikig. Ez volt az igazi szabadság kora a magyar ember számára – tette hozzá. „De hát a magyar mindenbe beléúnt.” Hagyta, hogy ne magyar legyen a király, hanem ausztriai német fejedelem. Azt akarták, hogy ne legyen a magyarnak királya, hanem csak császára. S ha megkérdezik a magyar embertől hol lakik, azt felelje: „Ausztriában lakom. Az apám Magyarországon lakott, de Magyarország már nincsen.”

A költő sorolja: minden sóházra, posta-hivatalra, kamarai, kincstári birtokra, minden magyarországi várra, kaszárnyára, minden közterületre kifüggesztették a kétfejű sast, rámázolták a sárga-fekete színt, hogy elhitessék velünk, miszerint nem Magyarországon, hanem Ausztriában vagyunk. „El is hitették a szegény emberrel. Hozzászoktatták az istenadtát, úgy hogy már most csak sohajtoz a kétfejű sas után.” V. Ferdinánd király sem adott a magyarnak szabadságot, ahogy Mátyás király uralkodása alatt volt, de 1848-ban kénytelen volt aláírni a törvényt, hogy az ország függetlensége szemmel láthatóbb legyen.

XXI. Törvényczikk. A nemzeti színről és az ország czímeréről. 1.§ A nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2.§ Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen újra felvétetvén, egyszersmind megállapíttatik, hogy minden középületeknél s közintézeteknél, minden nyilvános ünnepek alkalmával és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czímere használtassék.”

Arany János írása végén megjegyzi: „Ott van abban a törvénykönyvben, mely jobbágyokat iga alól felmentette: meg kell olvasni, és nem kell kérdezni: hol a kétfejű sas, meg a sárga-fekete korlát. Oda van az, a robottal együtt! Soha se ríjunk utána.”

Nem hiszem, hogy sok dolog volna a világon, ami megérdemli a hűségünket. Szerintem az ember a zászlajához legyen hűséges, ami csupán az élet másik elnevezése, egy erősebb szó, amivel a hűség jelölhető. Szent István ünnepén is.

A szerző újságíró