Stratégiai függetlenség

Nemrég az amerikai külpolitika vezető folyóiratában a Foreign Affairsban egy terjedelmes cikk jelent meg, amelyben a szerzők, Törökország új, sajátos útját elemzik, amelynek lényege egy középhatalmi státusz kialakítása és egy viszonylagos függetlenség elérése a NATO keretein belül. Már a cikk címe is figyelemre méltó: Erdogan nyugat utáni Törökországa, vagyis magyarul a korábbi erőteljes Nyugat-orientáltságot felváltó új török kül- és belpolitika. Az alcím pedig a cikk üzenetét tartalmazza, amely szerint Washingtonnak el kell fogadnia, hogy az Ankarával való kapcsolatai üzleti alapokra helyeződnek, vagyis a jövőben nem csak a washingtoni, de a török érdekek is figyelembevételre kerülnek.

Az Erdogan előtti időkben Törökország transzatlanti identitása nemcsak geopolitikai szükségszerűség volt, hanem Törökország alapítójának, Musztafa Kemal Atatürknek az öröksége is. Atatürk a fiatal köztársaságot a Nyugathoz akarta felzárkóztatni, ami a modernizáció és a nyugatiasodás évtizedeken át tartó, felülről irányított erőltetéséhez vezetett. Ma azonban a török közéletben szinte senki sem védi a nyugati eszméket vagy intézményeket. A televíziós kommentátorok és politikusok rutinszerűen egy kalap alá veszik az Egyesült Államokat, Európát és a NATO-t, és mindannyiukat képmutatónak, kizsákmányolónak és Törökország leigázására törekvőnek gúnyolják. A nyugatbarát török liberálisokat kirúgták az esti televíziós műsorokból és eltávolították az újságok véleményoldalairól.

Hasonló váltás zajlik Törökország külpolitikájában is. A második világháborút követő évtizedekben Törökország úgy próbálta magát megóvni a szovjet terjeszkedés állandóan jelenlévő fenyegetésétől, hogy az euroatlanti intézményekben horgonyzott le, és megpróbált felzárkózni a fejlett nyugati demokráciákhoz. Washington pedig úgy tekintett Törökországra, mint a kommunizmus és a szovjet befolyás elleni küzdelem végvárra. Törökország sohasem volt teljesen nyugati, vagy demokratikus, de a hidegháború idején az ország világi elitje a Nyugathoz akarta csatolni az országot.

Ma már egészen más a kép. Erdogan 2002-es hatalomra kerülése óta, és különösen a kormánya elleni 2016-os sikertelen puccskísérlet óta Washington és Ankara kapcsolata folyamatosan romlott. A török politikusok, köztük Erdogan, gyakran ellenfélként, nem pedig partnerként utalnak az Egyesült Államokra. Amikor például Washington 2020-ban szankciókat vetett ki Törökországra, amiért Oroszországtól S-400-as föld-levegő rakétarendszereket vásárolt, Erdogan az amerikai döntést a török szuverenitás elleni „durva támadásnak” nevezte.

Erdogan Törökországa abból indul ki, hogy a Nyugat hanyatlóban van, és hogy egy többpólusú világ van kialakulóban, ami látszólag lehetőséget biztosít Törökország nagyhatalmi státuszba emelkedéséhez. Törökország azonban nem akar tábort váltani azzal, hogy eltávolodik a NATO-tól és a Sanghaji Együttműködési Szervezet felé fordul, hanem mindkét táborban bent akarja tartani a lábát, miközben befolyását kiterjeszti a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában.

A cikk szerzői Asli Aydintasbas és Jeremy Shapiro szerint az Egyesült Államok nem tudja visszafordítani a történelem folyását és visszaintegrálni Törökországot a Nyugatba vagy az EU-ba. Törökország EU-tagságra irányuló törekvése nem csak elhalt, hanem halott. Azok az idők, amikor egy amerikai elnök a török vezetők mellett állva az emberi jogokról prédikálhatott, elmúltak. Washington azonban még mindig hatékony kapcsolatot építhet ki a poszt-nyugati állammá vált Törökországgal. Ankara talán távol áll az ideális szövetségestől, és nem fogják meghatni a közös értékekre, vagy a szabályokon alapuló nemzetközi rend fontosságára való hivatkozás, de Erdogan pragmatizmusa és regionális ambíciói lehetővé tesznek egy kölcsönösen előnyös kapcsolat kialakítását.

Ankarának a térségben megvannak a maga érdekei és politikáját is ennek megfelelően alakítja. Az elmúlt évtizedben például meglehetősen szoros kapcsolatokat épített ki Oroszországgal és ez a kapcsolat eddig túlélte az oroszok ukrajnai inváziója okozta sokkot. Erdogan tartózkodott az oroszok közvetlen bírálatától, és gyakran támogatta Moszkva narratíváját, miszerint a Nyugat provokálta az ukrajnai inváziót. „Egyértelműen kijelenthetem, hogy nem tartom helyesnek a Nyugat [Oroszországgal szembeni] hozzáállását” – mondta Erdogan 2022 szeptemberében. Törökország elutasította az Oroszország elleni szankciók betartását, és fenntartotta a gazdasági és politikai kapcsolatokat a Kremllel, amelyeket Erdogannak a Putyinnal való szoros személyes kapcsolata is erősít.

Ugyanakkor Ankara és Moszkva stratégiai versenytársak maradnak, mivel a líbiai és szíriai proxyháborúkban ellentétes oldalakat támogatnak. És annak ellenére, hogy Erdogan nem hajlandó csatlakozni az ukrajnai háborúról szóló nyugati narratívához és nem hajlandó szankciókat alkalmazni Oroszországgal szemben, minden gyakorlati értelemben Kijev mellé állt a Moszkva elleni harcban, szoros védelmi ipari kapcsolatokat alakított ki Ukrajnával, fegyverekkel látta el, sőt, támogatta Ukrajna NATO-tagságra irányuló kérelmét. Törökország végül is nem akarja, hogy északi szárnyát orosz ellenőrzés alatt tartsák.

A cikkírók végső következtetése szerint Erdogan Törökországa azon középhatalmak prototípusa, amelyek a geopolitikai verseny elkövetkező korszakában gyakrabban fognak felbukkanni. Ezek a hatalmak, amelyek Washingtonnak se nem ellenségei, se nem szövetségesei, nem fogják erkölcsi vagy ideológiai szempontból megérteni Washington küzdelmét Pekinggel és Moszkvával. Inkább arra fognak törekedni, hogy függetlenségüket minden oldalról megőrizzék, és állandóan azt kérdezik majd maguktól: Mi a jó nekünk? Az Egyesült Államoknak olyan válaszokat kell majd találnia erre a kérdésre, amelyek túlmutatnak egy olyan szabályokon alapuló rend üres dicshimnuszain, amelyben senki sem hisz igazán.

A cikk erősen elgondolkodtatja az embert, hogy ha Törökország egy olyan középhatalom, amelynek érdekeit Washingtonnak figyelembe kell vennie, akkor az Európai Unió, amelynek gazdasági potenciálja nagyjából húszszor akkora, mint Törökországé, még annyit sem számít, mint Törökország? Például az orosz-ukrán háborúban teljesen ki kell szolgálni, sőt sztahanovistaként túl kell teljesíteni Washington kívánságait? Ráadásul a jövő évben esedékes amerikai elnökválasztás után, sőt talán még előtte, Amerika kiszállhat az orosz-ukrán háború támogatásából és az egész katyvasz úgy rajta ragad az Európai Unión, mint szamáron a fül.

Akik évtizedek óta követik a világpolitika alakulását, vagy legalábbis veszik a fáradságot, hogy a történéseknek utána olvassanak, nagyon jól tudják, hogy az orosz-ukrán háború nem úgy kezdődött, hogy 2022-ben Oroszország minden indok nélkül megtámadta Ukrajnát, hanem úgy, hogy a Gorbacsovnak tett ígéret ellenére a NATO egyre inkább kelet felé terjeszkedett. Az oroszok végig tiltakoztak ellene és Ukrajna NATO-tagsága esetében telt be a pohár. A 2008-as bukaresti NATO-csúcson, az Európai Unió akkori vezetői még ismerték érdekeiket és Ukrajna NATO-meghívása ellen léptek fel, legalábbis az Európai Gazdasági Közösséget alapító hat állam és Magyarország, de mégsem mertek kiállni az érdekeik mellett úgy, mint Erdogan a török érdekekért, vállalva a Washingtonnal való összeütközést, hanem végül engedtek az amerikai, angol, lengyel és balti nyomásnak. Ráadásul Ukrajnára a NATO-tagságot úgy kényszerítik rá, hiszen az ország lakosságának kétharmada elutasította a nyugati katonai szervezethez való csatlakozást és csak a demokratikusan megválasztott Janukovics-kormány elleni puccsal lehetett olyan vezetést ültetni az ország nyakára, amelyik kész volt az ukrán érdekekkel szemben a nyugati érdekek kiszolgálására.

Törökország példájából az a tanulság, hogy ha egy ország, a feszültségeket felvállalva, kiáll az érdekei mellett, az előbb-utóbb meghozza az eredményét. Remélhetőleg egyszer az Európai Uniónak is lesznek olyan vezetői, akik az európai érdekeket nézik, és nem akarnak geopolitikai játszmák bolondjaként szerepelni.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója