A horror-kályha

Nem tanultunk túl sokat róla, de amit igen, arra jól emlékszem. Idézték a szentek egyikét, bizonyos Karl Marxot, aki szerint íme, a világ első kommunista állama, az első proletárdiktatúra, amelynek „legnagyobb tette saját gyakorlati létezése volt”, lévén – „a történelem legszebb forradalma.”

Meg kell a szívnek szakadni. Hát mit mondjak: gratulálunk. De előtte – már bocsánat – hányni kéne. Mert ami a párizsi kommünnek nevezett két hónapos francia horrorról valóban megtudható (ráadásul egy derék egykori magyar író és egy jeles jelenkori, könyvkiadásra is vállalkozó fiatal társaság jóvoltából) – annak a szépséghez, a nagysághoz meg egyáltalán: bármiféle emberhez méltó, emberinek nevezhető cselekedethez az égvilágon semmi köze nincs. Sőt: mindennek éppen szöges ellentétét mutatja. Simán reprezentálja így az orosz 1917, a Tanácsköztársaságnak nevezett 133 napos lidércnyomás és a második világháború után hosszú-hosszú évtizedekre ránk szakadt szovjetkommunista hódoltság irtózatát. Ez a kályha, az a bizonyos kályha, ahonnan indulni szoktak. Az ősforrás. A horror-kályha, ezúttal.

A párisi gyújtogatók – A kommün története címmel reprint kiadásban a napokban jelentette meg a fiatalok több mint figyelemre méltó, Patrióták nevű civil szervezete Rákosi Viktor 1911-ben a Franklin Társulatnál napvilágot látott „regényes korrajzát” – amely, túlzás nélkül állítható, a maga nemében szenzáció. A kötetből megismerhető tanulságok enyhén szólva aktuálisak, Párizsba és a neomarxizmusba süllyedni kezdő, azzal mind intenzívebben kacérkodó, végromlásával küszködő Nyugaton különösen, de alighanem mindenhol, így idehaza is. Rákosi Viktor – az Elnémult harangok, a Hős fiúk, a Korhadt fakeresztek kiváló szerzője – igen plasztikusan, tömören és hatásosan mutatja fel a kommün – és minden későbbi utód-szörnyalakulat legbelső, mondhatni elemi szinten immanens lényegét: a gyűlöletet és a gátlástalan, vad öldöklést, a pusztítást és a rombolást, az anarchiát és az ostoba hozzá nem értést, az emberi gyarlóságok özönét, komplexusoktól irigységig, hitvány kalandorságtól rosszindulatú, barbár gonoszságig. A kommün két hónapja – horror-kályhaként – mintegy kiindulásként nemcsak szörnyű polgárháborút, idegen megszállást, nélkülözést, rettegést és menekülést hozott, de olyan emberirtást is, hogy az az elődök közül a nagynak eufemizált francia úgynevezett forradalmat, az utódok közül a huszadik század legiszonyúbb szörnyeteg-államát, az általunk sajnos, túl jól ismert Szovjetuniót idézi. Amelynek maradványai ennyi évtized után is itt kísértenek körülöttünk, elég átruccanni Budára, máris ott a derék jó, halhatatlan Frankel Leó út – Frankel Leó a párizsi kommün „kiemelkedő személyisége”, aki később amiatt sajnálkozott, hogy a bukáskor, midőn az elvtársak visszavonultak, elmulasztották felrobbantani az útjukba eső templomokat és palotákat. (Rákosi Viktor azt írja Frankelről, hogy teljességgel ismeretlen „óbudai születésű fiatal munkás, akinek később miniszteri állást is juttattak”.) Elgondolkodtató, hogy a mostani reprint kiadás előszavát író Hetzmann Róbert kifejti: „2013 óta az önkormányzati törvény kimondja, hogy közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a huszadik századi önkényuralmi rendszerek megalapozásában, kiépítésében és fenntartásában részt vett.” Azonban a mindenható Magyar Tudományos Akadémia, amely, sajna, vitatott esetekben jogot kapott (?) a végső szó kimondására, kifejezetten tagadja Frankel Leó felelősségét (is), s így „az MTA által kiadott – véleményem szerint a törvényi felhatalmazás elszabotálása, sőt olykor egyértelmű törvényrontó szándéka miatt alkotmányellenes – állásfoglalás azzal a gyakorlati következménnyel járt, hogy a Frankel Leó út átnevezését nem lehet jogi úton kikényszeríteni, s ez a szomorú patthelyzet mindaddig fenn fog állni, amíg az MTA véleménymonopóliumát egy újabb törvénymódosítás nem korlátozza.” Itt tartunk feleim… (Hozzáfűzöm: tizenhárom esztendő után.)

A kommunizmus alakváltozatai, légyenek azok 1871-ben Párizsban, 1919-ben Magyarországon vagy éppen 1945–1990 között a szovjet csizma alá került Közép-Kelet-Európában, csak nyomort és hullahegyeket, parttalan szenvedést és pusztulást, barbár gyűlöletet és az emberi ostobaság és kontárság korlátlan uralmát hozták. A mai – szerencsére idehaza már többnyire csak öreg, ám nyugaton új, veszedelmes hajtásokat hozó – hülyék, a horror-kályha melegénél váltig melegedni akarók azért itt kavarognak körülöttünk. Leóval meg a többiekkel vagy azok nélkül, mindegy.

Olvassuk a párizsi kommün több mint száztíz éve kiadott történetét. Nincs újabb száztíz évünk az okulásra.

A szerző író