Paraszt Párizs pusztulása

Különleges ez a város, és nemcsak az Alföldön az. Nemigen kap település eredeti elnevezést egyszerre két neves embertől, még ha vannak is ilyenek „azon a nagy lapos fődön”, ahogy a székelyek a hatalmas magyar síkságot hívják: ha nekik Marosvásárhely a hegyen álló Debrecen és Debrecen a kálvinista Róma, Szeged a Tisza fővárosa, Kecskemét meg a hírös város – hát ugyan mit szólnak ahhoz, hogy Hódmezővásárhelyt két íróember – Bródy Sándor és Ady Endre – is paraszt Párizsnak keresztelte el. Bródy forró levegőjű és életérzésű, földéhes és földdel-jóllakott óriás-vastag falunak ábrázolván, egyértelműen inkább negatív színben láttatja paraszt Párizsnak Vásárhelyt, míg Ady a minden iránt fogékony, tudásvágyó, töretlen kulturális haladást akaró és arra törekvő városra értette, egy mindenkori magyar forradalom új sánchelyének értelmében használta a paraszt Párizs minősítést.

Akárhonnan, akármerről nézzük is – az epitheton ornans izgalmas eredetiségében több mint találó. Annyira érzékletes, hogy még különösebb irodalmi affinitással nem vádolható édesapámra is hatott, időről-időre tréfás-évődve így emlegette édesanyám szülővárosát, amit neje nem fogadott azzal a kimondott kitörő örömmel és lelkesedéssel... A sűrű rokonlátogatások, alig negyven-ötven perces vonatutakkal Szeged-Rókusról a népkerti vagy a nagyállomásig azokból a régi időkből éppúgy megmaradtak, mint a régi Kistópart utca képe vagy a környező helységnevek vadul izgató egzotikuma, mint Kopáncs, Vajhát meg Kishomok, vagy éppen Mártély vagy Susán. Persze, hogy Vásárhely igazából mi is volt, mit jelentett az 1956 után évtizedek Magyarországának Csongrád megyéjében, szülővárosomtól alig 22 kilométernyire, azt igazából éppen a rendszerváltás időszaka és az azt követő esztendők mutatták meg.

Még a sorsfordító 1988-as esztendő – életünk alighanem legcsodálatosabb éve – közepe táján kiderült: az alakulgató és huszáros tempóban hunyadis diadallal hódító ős-MDF legigazibb, legrokonszenvesebb és legszínvonalasabb, egyben legkoherensebb, legtöbb reményre jogosító szervezete-tábora-ereje itt, a szomszédban, Vásárhelyen van. A legrövidebb időn belül egyre többször és többször megfordultunk szegedi elnökségi társaimmal, elsősorban Fejér Dénessel és Raffay Ernővel a városban – Fejér Csaba festőművész házában mindig nagy örömmel és szeretettel várt, és a legizgalmasabb-leggyümölcsözőbb megbeszéléseket biztosította a házigazdával együtt Kószó Peti és a két Grezsa testvér, Feri és Pista – egyik legkiválóbb (és vásárhelyi illetőségű!) irodalomtörténészünknek, az addigra már igen-igen tisztelt Grezsa Ferencnek, a legkitűnőbb Németh László-kutatónak a fiai és a többiek. Sűrűn megfordult itt Für Lajos és Csoóri Sándor is, Csurka Istvánnak pedig kimondottan kedvenc helye volt Hódmezővásárhely, jóval többször és sokkal szívesebben és sűrűbben járt ide, mint Szegedre. Később, a rendszerváltás utáni években Rapcsák András Vásárhelye mindezt mintegy kiteljesítette-folytatta, Kószó Péter később alpolgármester, Grezsa István kárpátaljai kormánybiztos… Vásárhely pedig, ekkorra már jó ideje meg lehetett és meg is kellett fogalmazni, a maga egyedi frissességében, szabad és mélységesen magyar szellemiségében egyszerre számított afféle második kálvinista Debrecennek és Csongrád megyei elíziumnak – üdítő kivételnek, menedékhelyszigetnek és reménységvárnak – abban a Csongrád megyében, amit akkor már legalább jó másfél évtizede, meglehetősen találóan, Pol Pot megyének hívtak országszerte… És amiben a szomszédos Szeged, drága szülővárosom, élenjáró – és szégyenletes – szerepet játszott, Komócsin Mihály már anakronisztikusnak sem igen nevezhető, alig leplezetten posztsztálinista maffia-rémuralmával, egy sötét klán aljas banditamódszereivel, kikészítésekkel, elüldözésekkel, diktatúrával – nekik még Kádár János és az általa képviselt politikai vonal is revizionistának, jobboldali elhajlónak, szakadárnak-renegátnak-árulónak és hasonlónak számított, egyik kedvenc – baljós –, széles körben hangoztatott szavajárásuk volt: majd még sor kerítünk a Kádárra is… A rettegett első titkár egyik legfőbb alvezére, a jogi kar agyonhízott főfő-pártember-dékánja, akinek láttán csakis Ady közismert disznófejű nagyurát láthattuk magunk előtt, csak odafordult hozzá olykor: „Milu, elintézzük?”, kérdezte alázatos-bizalmasan. És elintézték…

És így, eközben és ezeket megélve volt Vásárhely. Amely szellemében, habitusában, embereiben legalább annyira és úgy volt református, amennyire és ahogyan mindenféle álkatolicista bigottságtól és ortodox-szektás szovjetkommunistaságtól mentes. Amennyire – méltán – még a közelmúltban is „magyar vallásnak” nevezték a reformátusságot, és amennyire még Hódmezővásárhelyen töltött, nem éppen szívderítő 11 hónapos katonaidőnk alatt is volt alkalmunk bajtársaimmal találkozni a kádári Magyar Néphadseregben tenyésző sok alkoholista vadbarom között néhány jópofa és emberarcú hivatásossal, akik miatt a Zrínyi Miklósról elnevezett laktanyát ugyanúgy őrzik szívükben a bölcsész (1.) század harcosai, mint a város könyvtárának nevét adó, Vásárhely alighanem legnagyobb emberének, majdhogynem vásárhelyinek számító, (pedig itt csak alig három évet töltő) nagy írónkat, Németh Lászlót… Aki a szovjet hódoltság első esztendeiben menedéket – és szerelemet találhatott itt a gimnázium falai között… Ott, ahol később Grezsa tanár úr tanított, és ahová 1956 után tíz évvel egy újfent üldözött fiatal íróreménységet, bizonyos Ördögh Szilvesztert menekített a Ságvári nevét (!) viselő szegedi gimnáziumból…

Itt tartok most előadást, ezen a Vásárhelyen, sétálok és beszélgetek régi és új emberekkel, ősrégi és újabb vásárhelyiekkel – és innentől a kép ijesztően sötét tónusúra vált. Paraszt Párizs pusztulását, lezüllését, szomorú, elborzasztó korszakát mutató, lehangoló tablóvá válva. A legendás Emlékpont, a Terror Háza után a legelső, és vidéken tudtommal máig az egyetlen hasonló intézmény leépítendőben, már csak alig egy-két ember (!) dolgozik itt – „járkálj csak, halálraítélt”, idézhetnénk akár még Radnótit is. Vagy éppen József Attilát: „a haramiák: emberek. A boszorkák: kofák, kasok, Csahos kutyák nem farkasok!” A polgármester enyhén paranoiás mosolya mögül, most olvasom éppen, még a bukott tavalyi választások után is több száz millió forintnyi idegurított „támogatás” somolyog elő sandán, holmi Action for Democracy (?) elnevezésű szervezettől meg még eminnen-amonnan külföldről – mi a hazaárulás, ha nem ez –, itt, a főtéren, ahol évekkel ezelőtt még virágözön virított, kopárság és rideg néptelenség mindenfelé, akárcsak egész paraszt Párizsban, amely a nyári szombat este dacára teljesen halott város képét mutatja. Párizs – az a másik –, úgy lehet, még a német megszállás idején is élénkebb lehetett. Fölidéződik, csak innen az Alföldről és erről a nyárról az esti Debrecen vagy Kecskemét – de még Szeged is –; paraszt Párizs pusztulása, íme, „natúrban” előttünk. A legkülönbözőbb történetekkel, bizonyítékokkal, súlyos és még súlyosabb adalékokkal. És ugyanerről beszél különböző aspektusokból a református lelkész és az egykori MDF-es bajtárs, volt gimnáziumi osztálytársnőm és utolsó élő rokonom, nyolcvanöt éves unokanővérem, a tollforgató helybéli kolléga és a kiváló történész hölgy – soroljuk tovább?

Igen, a haramiák: emberek és a csahos kutyák nem farkasok. De ne érjük be ennyivel. Az egyik nagy üzenet, amit Hódmezővásárhely adott a magyarságnak, Németh László itteni éveivel kapcsolatos. (Tulajdonképpen Véle maguk ezek az évek is azok.) Ezt írta a vásárhelyiekről: „A legtisztább emberi kapcsolatok örömét ők kóstoltatták meg velem.” Laci bátyánk „fölbecsülhetetlen életművének”, ahogyan Csoóri Sándor hódolt előtte, igazi koronájaként (nagyon is tudta, miért!) a Kossuth-díj teljes összegét éppen a vásárhelyi gimnázium könyvtárának ajánlja föl. Jelképes örökségként is. Paraszt Párizs, a pusztulás szélén, de még a parton bukdácsolva, a múltam (is) azt súgja, legyenek bár satnya, paranoid mosolyú perc-emberkék és az enyészet kísértet-hadai körülötte: érzi, éreznie kell, honnan és kitől lehet nekiindulni.

A pillanat elközelgőben. Ideje nekikészülni.

A szerző író