A nyári szabadság alatt J. Károly rászokott a rádióhallgatásra. A zenei csatornák között nemigen talált kedvére valót, már ami a fülét és a közérzetét illeti, ezért a híreket és beszélgetéseket sugárzó állomásnál maradt. Itt figyelt föl az egyik reggel arra a hírre, hogy épp a globális túlfogyasztás napja van.
Előbb nem ütközött meg különösebben rajta, mert az olyan nemes eszméknek, mint a béke, az ima, a fény, a család, az anya, a gyerek, a műemlék- és a környezetvédelem, a víz, a méhek, a madarak és fák, a zene, tánc, színház, építészet és tudomány, ki van jelölve egy nap. És csak néhányat sorolt föl magában, nem számítva ide a betegségek elleni küzdelmek vagy a jó ügyeket szolgálók napjait, ráadásul az egész esztendő is kevés volna rá, hogy az ember jó legyen. Az már inkább gondolkodóba ejtette, hogy van világnapja az alvásnak, a lustáknak, a hóembereknek, a fagyinak és a pizzának, a macskáknak és jegesmedvéknek, sőt az unikornisoknak és még a törülközőnek is. Van továbbá világnapja a csóknak és az ölelésnek, külön-külön, s J. Károly szomorúan vette tudomásul, hogy mind a kettőről lemaradt, és sajnos, nem csak dátum szerint.
Hallotta a hírekből, hogy a túlfogyasztásnak minden évben más napja van, és ez a nap még országonként is eltér, mert attól függ, hogy az adott évben mikor használjuk fel az összes természeti erőforrást, amit a Föld képes megújítani. Ezt pontosan ki tudják számítani, nem hiába van a statisztikának is világnapja, bár a statisztika eredményei gyakran attól függenek, hogy ki és hogyan rakja össze a számokat. Az előző esztendőben öt nappal korábban érte el ezt a határt az emberiség, biztosan az energiaválság miatt lett most jobb az eredmény, a járvány pedig három hetet spórolt a világnak, mi azonban már május végére átléptük a túlfogyasztás határát.
J. Károly saját magát nem számította a túlfogyasztók közé. Igaz ugyan, hogy a fizetéséből kifolyólag meglehetősen korlátozottak az erőforrásai, de hevenyészett kalkulációja szerint, ha mindenki csak annyit fogyasztana, mint ő, akkor nem karácsonyra érnénk el a túlfogyasztás napját, mint jó ötven évvel ezelőtt, hanem két év alatt egy egész évet meg lehetne takarítani. Ráadásul Karcsi, a teknőse sem fogyaszt sokat, még kávét sem iszik, tehát nem éli fel előre azt, amit az unokáinak kellene tartalékolni. Karcsinak persze nem lesznek unokái, gondolta J. Károly, mert nem szokott teknősnőkkel találkozni, és neki sem lesznek, mert gyorsan kiöregszik a lehetőségekből, ettől függetlenül felelősséget érzett mások unokái iránt.
Míg ezen emésztette magát, ahelyett, hogy valami ínyencséget emésztett volna, s nem az előző napi, odakozmált lecsót, lemaradt néhány hírről. Ám ez nem olyan nagy baj, motyogta, a rádió is tele van csupa rossz hírrel. Odaképzelte magát a büfés Eszter konyhájába, ahol boldog lett volna a kozmás lecsóval is, és még az sem zavarta volna, hogy a nő rádiója is ugyanezeket a híreket sugározza.
A szerző irodalomtörténész