Hagyd el, oda se nézz!

Sok az üres szó és kerékkötő gáncsoskodás. Nagy zavar van a fejekben. A zavart a gyűlölet okozza, mert az emberek eltérő módon gondolnak a világra. Ilyenkor nemritkán föltámad a düh, az agresszivitás. Mindenáron meg akarják győzni a partnerüket. Ha nem megy érvekkel, ráolvasással. (Partnerük az egész „közösségi média”.) Ha nem megy úgy se, megbélyegzéssel. A megbélyegzett személy vagy csoport kiközösítésével. Akár elkülönítésével. Fizikai megsemmisítésével. Azaz erőszakkal. Láttunk már ilyet. Lehet, hogy ezt még a zavart ember sem tudja magáról. Ami új, hogy büszke is rá. Hiszi, hogy igaza van, szereti a gyermeket, kutyáját, a szép zenét, néha talán még el is borozgat a barátaival. De csak ha ugyanabból a „bokorból” valók. Világnézeti, vallási, erkölcsi, politikai, szociális bokorból. Nyavalygó, nyafogó, gáncsoskodó típus ez, aki „szégyelli magát” Magyarországon, mert „az” is itt él; nem menne ide meg oda, mert „az” is elmegy, aki másként gondolkodik. Van nekem egy ilyen ismerősöm, ő már a Balatonba sem megy be, mert „az” átúszta. Ez a korlátolt lény el sem tudja képzelni, hogy valaki nem éri be a politika bokrával, tovább lát, van perspektívája. Ez a perspektíva éppen azzal függ össze, hogy többnek tudjuk az embert, mint puszta anyag.

Elutasítok mindennemű ilyen kirekesztő agresszivitást. A történelem azt tanítja, hogy a kezdeti passzív kirekesztésből törvényszerűen aktív erőszak válik. Szinte mindegy, hogy igaz ügy vagy tévedés a forrása bántó dühünknek. Éppen, mert mindent másként értékelhetünk. Semmi nem igazolhatja az erőszakos „térítést”. Ezt kétezer évvel Jézus Krisztus után minden hívő keresztény tudja. Elég lett volna persze követni Jézus tanításait, de sok esetben nem sikerült és a türelmetlenség zavart okozott. Kételyeket, fals értelmezéseket. Nem beszélve az inkvizítorokról, hivatásos „eretneküldözőkről”. Tudjuk, túl vagyunk rajta: hívő keresztény ilyen csapdákba már nem sétálhat be. Mert kétségünk ne legyen: a csapdákat ma is felállítják. Vergilius mondja Danténál a kételkedőknek: „Hagyd el, oda se nézz! Ha odanézel megmeredsz, belebonyolódol.” Fogadjuk meg a bölcs kalauz intelmeit. Lépjünk túl a kételyeken, kicsinyes harcokon, előítéleteken s így a zavarokon. Rengeteg erőre és örömre tehetünk szert így.

Türelmünket, hitünket, szeretetünket naponta próbára teszik. Összezavarnának. Tudatosan. Felhasználva az emberi butaságot, hiúságot, restséget, vagy éppen szabadságvágyat. Szánkba adnák az ítélkező szavakat, kezünkbe a korbácsot. De mi nem ítélkezünk. Védekezni kell és lehet, s jó példával – eszményekkel, távlatokkal –, előállni a leghatásosabb. Szép életekkel. Szeretettel, aminek sok gyümölcse lehet – pillanatnyi öröm, boldogság, gyönyör –, de életidőre szóló – csak a gyermek. Ez a gyermek valójában a lélek. A gyermekben él a lélek. Sőt maga az Isten. Gyermeket megölni, megrontani ezért is istentelen bűn. Nyilvánvaló, hogy addig él az emberiség is, Isten is, amíg a lélek él. Nem kell ezt mindenkinek érteni, elfogadni sem, de mindenki volt egyszer gyermek, s így lelke is van mindenkinek, akkor is, ha fennen hirdeti, hogy csak az anyag létezik. Ezer és száz Isten (Istenség) dzsungelben és sivatagban ezt a lelket hordozza, irányítja, élteti. Az is amelyik beéri a tudat arctalanságával, az is, amelyik piramisokat igényel. Mind hitet, azaz végtelent hirdet – paradox módon a halál vonzásában. Még a miénk is, az egyetlen, a keresztre feszíttetéssel. S még inkább a feltámadással.

Az agresszorok büszkék. Élettel, halállal mit sem törődnek. Legalábbis ezt állítják. Úgyis elmúlik minden – skandálják. Felvonulnak. Kutya se figyel már rájuk. Majd Berlinben félmillió! Nem kétséges, hogy napok, hónapok után a cél az lesz, hogy az egész évet kisajátítsák. Hiszen meg akarnak győzni, s mivel észérvekkel soha nem téríthetnek el abbéli meggyőződésünktől, hogy a gyermek-lélek-Isten hármas az élet forrása – s élet nélkül pedig nincs se szeretet, se szabadság –, próbálkoznak hát megbélyegzéssel, s fognak erőszakkal is.

Sok fiatalt látok a „nagyon büszkékkel” vonulni, mert már attól tartanak, homofóbnak, fasisztának, minimum maradinak bélyegzik őket, ha nem csatlakoznak a hadhoz. „Fényes szellők, fújjátok, fújjátok, holnapra megforgatjuk az egész világot.” De hát mi ezt már ismerjük! Menni kell, menni kellene majd mindenkinek, mint egykoron április 4-én vagy május 1-jén. Önként. Meggyőződésből. Valaki figyel. Ez a régi új szolgaság a legveszélyesebb. A belsőkbe költöző megkövetelt azonosulás: épp, mint a hírhedt Harmadik Birodalomban, Szovjetunióban és összes zsarnokságban. És nálunk is, amikor ezek megszálltak. Istenem, milyen nyomorult caesarok uralkodtak errefelé! S miféle alakok készülődnek?! Csakhogy mi már ezen is túl vagyunk. Történelem ez már. Csodálatos regények, novellák, filmek, drámák, dalok mutatták meg nekünk, hogy ez zsákutca. Ezért nem megyünk kötelezően felvonulni. Nem öltözünk se szellemi, se semmilyen egyenruhákba. Őrizzük autonómiánkat.

Tudjuk, hogy ez a mostani zavarodottság szenvedésből táplálkozik. Még az agresszivitás is. Szenvedés okozza. Szánni lehet az ilyesmit, de hagyni magunkat felültetni, akár a szenvedés okozta dühös szenvedélynek, elképzelhetetlen. Büszke az lehet, aki úrrá tud lenni a szenvedésein és zavarodottságán. Jellemmé válik. Szerencsére van segítség. Sokféle. Akkor van nagy baj, ha az ember már nem kér a segítésből. Istentől, embertől se. Istent játszik. Ha már nem képes elolvasni egy regényt, egy novellát, nem képes végig nézni egy filmet, amely szól is valamiről. Most sztrájkolnak a hollywoodi forgatókönyvírók. Legyen így örökre. Nagy jót tennének az emberiséggel. Mennyi mételytől és mocsoktól szabadulnánk meg! Akkor van baj, ha sebeinket büszkén mutogatva, újra és újra feltépve, abból akarunk élni, hogy mi szenvedünk. Senki ne éljen – azaz ne jusson előnyhöz – azért, mert valamilyen sérelme van.

Az életben sokszor jutunk olyan elágazásokhoz, ahol összezavarodhatunk. Kevesen vannak, akiket mindvégig elkerül a szenvedés. Szembesülnünk kell gyengeségeinkkel, a mulandósággal, a halállal. Találkozunk rosszindulattal, irigységgel, betegségekkel. Néha összezavar a szeretet is! A siker. Saját mértéktelenségünk, falánkságunk. Sokszor az életről is lemondanánk, pedig micsoda önzés az! Az életről lemondani, akár úgy, hogy eldobni, akár úgy, hogy elutasítani a gyermeket. Micsoda szabadság az, amely nem életpárti, micsoda szeretet, amely nem életadó? Anyagi, fizikai? Szellemi? Oh, igen: az emberi élet valóban csupa szellem. Létezik gondolat-élet, művészet-élet, tudomány-élet, de önmagában semmi sem. Csak egy rész-élet. Miért olyan nehéz felfogni, hogy a szellemhez is hozzátartozik a lélek. S újra és újra: a lélekhez (élethez) a gyermek. Ez persze nem jelenti azt, hogy akinek nincs gyermeke, ne lenne lelke. Alakulhat így, sőt alakíthatjuk mi magunk is így. Nem hittérítők vagyunk. Legkevésbé ítélkezők. De bizonyos, hogy a gyermek hiányából – ez az igazi magány –, rengeteg szenvedés sarjad. Lelki, szellemi és fizikai szenvedés.

Lehet-e a válasz a büszke tudatos magtalanság? Büszke örömtelenség, büszke élettelenség? Dehogy! Szép öntudatébredésre van szükség a jellem és az erkölcs jegyében. Nem könnyű ez, nagyon is sok lemondással, erőfeszítéssel jár, de nem szenvedéssel, s végképp nem a szenvedéssel járó torzulásokkal. S mennyi boldogsággal! Teremtéssel, felszabadulással. Egyedül legfeljebb egy szám lehetünk valamilyen nyilvántartásban, de életet teremtve, felébreszthetünk egy lelket. A többi mind nem érdekes. A földrengés sem, a lökések a mélyből, a vihar sem, csak a vonzások a magasságból. Az anyag átalakul, elenyészik, vehetsz akármilyen autót, hangszert, házat vagy fegyvert. Semmire nem mész vele. Legfeljebb használod. Lélek nélkül nem lehetsz szabad. A lélek az, amely felemel, buzdít és vigasztal, s távol tart a jövő nélküli büszkeségtől, a gyűlölettől, amely a legmeddőbb érzés az emberben.

A szerző történész