Pisa – újra. A ferde toronnyal kapcsolatos irodalmi emlékeimet Móra Ferenccel kezdtem volna, a torony nála konkrétan is megjelenik: Beszélgetés a ferdetoronnyal 1925-ös útirajzgyűjteménye az olaszországi élményei nyomán született. „Orvosi javallatra” utazott el, hogy pihenjen, s egyébként is jót tesz a levegőváltozás, Móra azonban minden pihenésből tárcákkal, regényekkel tért vissza, és szívesen osztotta meg közérdekké emelt „magánügyeit” az olvasókkal.
A magánügyek közé tartozik az utazás, Márai Sándor szerint ez az egyik legbensőbb magánügy. Mert az utazás nem azt jelenti, hogy megérkezünk valahová, sokkal inkább azt, hogy elmegyünk valahonnan. Az utazás: változás, meg kell hozzá az első lépést tenni. S amikor visszatérünk a régi emlékek forrásához (mint Márai Firenzében, tizenöt év távollét után), rájövünk, hogy fiatalon csak éltünk „valahol”, de nem láttunk semmit. Mert nemcsak élni kell valahol, hanem látni és megélni valamit. Erre a valamire csak később jövünk rá, mint a titokra, amikor valaki meghal. A halottak magukkal viszik, amit nem mondtak el, s ami „igazában ők voltak, ez a titok volt a személyiségük”. Ezt a salernói naplóban írta (felidézve felesége, Lola álmait), s azt is, hogy az információk, melyekkel teletömték a fejünket, kiszorítják a tudást – az ismeretet nem vagyunk képesek megélni.
Fiatalon kapkodva néz az ember, nem figyelmesen. Habzsolja a látványt. Évek múltán tanulja meg, hogy nézni úgy kell, mintha először látna valamit, ami „mintha abban a pillanatban készült volna, személyes használatra, minden következménnyel”. Így lesz a kifelé nézésből belülre tekintés, ezzel szemben „a legtöbb ember már csak kifelé tud nézni, mint a fenevadak”. – Mit üzen Márai római jegyzete Pisában? Minden harmadik turista pózolni kezd a telefon előtt, s megfelelő pozíciót elfoglalva úgy tűnik, mintha épp a dőlni készülő tornyot támasztaná meg. S valaki a másik oldalra áll, mintha ő volna az, aki a tornyot dönti. A szakralitásból irónia lesz, nincs meg a belülre figyelés ajándéka, nem beszélve a Fibonacci-sorról, hogy minden következő lépés az előző kettő összege…
Térjünk vissza Mórához! Az orvos sürgős levegőváltozást parancsolt, meg hogy másfél hónapig tengeri halat egyen. Úti célja Rapallo volt, ez a Genovához közeli, liguriai tengerparti város, de nyomon követhetjük kirándulásait is. Milánóban a temetőben találjuk az írót, a sírfeliratról olvasott „perché” (miért) szó apropóján a sorsról elmélkedve: „ez az egy szó valóságos defetista propaganda az Isten kertjében” – írta, majd hozzátette: be kellene csukni azt az elvetemedett kőfaragót, aki a „miért?” szót a kőbe faragta. Rapallóban remek portrékat rajzolt a városról, az atmoszféráról. A publicista ötlet miatt idézem néhány sorát: „Itt járt egy görög pék, aki itt hagyott egy szarkofágot, Hannibál, aki itt hagyott egy hidat, Kolumbus, aki Amerika felfedezése után négyszáz esztendővel itt hagyott egy szobrot, amit inkább hagyhatott volna a szegény indiánoknak kárpótlásul, hogy fölfedezte őket, és itt járt Napóleon, aki talált itt egy jezsuita kolostort, és hagyott helyette egy elemi iskolát. Az újabb korban két kiváló emigráns is lappangott itt: van Dyck, aki itt hagyott egy oltárképet, és Mazzini, akiről egy márványtábla beszél. A rapallói konferenciáról nem beszél semmi, igaz, hogy az nem is hagyott itt semmit.” (A szovjet–német rapallói szerződésről lehet szó, amit 1922. április 16-án kötöttek; a két állam megállapodott a kártérítési ügyekben, fölélénkítendő a gazdasági és politikai kapcsolatokat, kísérletet téve az elszigeteltség, a versailles-i békerendszer karanténjának áttörésére.)
Móra szívesen élcelődött kiszólásaiban más nemzetek karakterével. „Rapallónak van négy utcája, amelyik olyan széles, hogy az szinte szokatlan az olasz Riviérán. Ezekben az utcákban két szembemenő ember úgy kitérhet egymásnak, hogy nem lép egymás lábára, még akkor se, ha az egyik német.” A leírásmód rokon Nagy Lajos Képtelen természetrajzának karcolataival, mint alább: „A közönségben képviselve van mind az öt világrész, azonkívül Románia. […] Rapallóban állítólag olaszok is laknak, de ezek, szegények, az idegenektől nem jöhetnek ki az utcára, csak este hét órakor, mikor a campanaro a campanile harangján takarodót játszik.” Ma már nem volna „korrekt” az Esti szórakozások rajza sem. „Napóleon katonáira négyezer év nézett le a piramisokról, s ez a történetírók állítása szerint nagyon lelkesítő hatással volt rájuk. Hát énrám legalább negyvenezer esztendő néz arról a harmincegynéhány angol és német úrnőről, akikkel van szerencsém együtt dínerezni, de az éveknek ez az imponáló száma engem csak gyors visszavonulásra lelkesít.” S Rapallóból utazott Móra Pisába, ahol képzeletbeli beszélgetést folytatott a toronnyal, ügyesen elmesélve közben a történetét, utalva a már akkor sem gyér látogatóhadra. A toronynak jólesett, hogy foglalkoznak vele az újságok és bedekkerek, ám a „ferde” jelzőt gúnyolódónak vélte. Mert ő bizony egyenes! Ezt mondta: „A dolog úgy áll, hogy az egész Pisa ferde, csak én vagyok itt egyenes.” Közel hajolt az íróhoz, akit megcsapott a márvány hűvössége – szinte az agyonütéssel fenyegetve, „ha el nem hiszi neki, hogy ő az egyenes, és a világ a tántorgó”.
Én ugyan szintén eljutottam Pisába, a valóságban kevesebb kitérővel, mint itt, viszont nem tudok frappáns bölcsességeket leírni. Legföljebb azt, hogy ma is sokan viselkednek (és gondolkodnak) ferdetoronyként. Ilyenkor azt az émelygést lehet érezni, mint az „emberi alkotó szellem felső energiafokának bizonyságait” őrző firenzei Uffiziből kilépő Márai érzett, akit felháborított, hogy a nihilizmus terrorjában „a Szellemet és a Művészetet kontárok és kupecek balekfogó értelmetlenséggel” helyettesítik.
A szerző irodalomtörténész