Bogár László

Vélemény és vita

Tusványosi narratívák

Az értelmezési keret és fogalomkészlet összekapcsolódása hozza létre azt az elbeszélési módot, vagyis narratívát, amely akarva akaratlan döntéseink és cselekedeteink meghatározójává válik

Minden évben nagy várakozás előzi meg Orbán Viktor Tusnádfürdőn megtartott beszédét, és ez most sem volt másként. A várakozás intenzitásának legmélyebb oka az, hogy a ma már reménytelenül komplex világ működésének logikáját senki nem képes közvetlen tapasztalatai által átlátni. Akár tudomást veszünk róla, akár nem, hogy miként szemléljük ezt a reménytelenül komplex világot, azt többnyire valamilyen „közvetítő” által elbeszélt történet elfogadása vagy éppen visszautasítása dönti el. Az értelmezési keret és fogalomkészlet összekapcsolódása hozza létre azt az elbeszélési módot, vagyis narratívát, amely akarva akaratlan döntéseink és cselekedeteink meghatározójává válik.

Orbán Viktorról, a magyar politikai rendszerben játszott szerepéről persze lehet nagyon eltérő módon vélekedni, abban azonban valószínűleg mindenki egyetért (a legengesztelhetetlenebb bírálói is), hogy rendelkezik egy olyan elbeszélési móddal, amit ugyan sokféleképpen lehet vitatni, de azt aligha lehet kétségbe vonni, hogy a narratívájában felsorolt lényegi kérdések létező problémák. Lehet tehát eltérő választ adni az általa felvetett kérdésekre, de a kérdések létezését tagadni képtelen vállalkozás.

A mostani beszédének két olyan mozzanata volt, amely – mindezt megerősítendő – az antik görög létszemlélethez nyúlt vissza. Az egyik igen fontos üzenete az idő létminőségének megnevezése volt. A hétköznapi gondolkodás számára az idő egyszerűen csak a fizika által használt és kizárólag mennyiségi szempontból értékelhető fogalom, a miniszterelnök viszont arra mutatott rá két példával is, hogy milyen drámai következményei lehetnek annak, ha nem vagyunk tisztában az idő minőségével, sőt egyáltalán nem is tudjuk értelmezni azt. Van ugyanis a taktikai idő, amit a görög kultúra kronoszként említ, és ez van benne a magyar krónika szavunkban is. Ennek, ahogy fogalmazott „taktikai időnek” valóban csak mennyisége van, ám létezik egy, ahogy említette „történelmi idő” is, ahol megmutatkozik az idő drámai fontosságú létminősége, amit az antik görög kultúra kairoszként nevezett meg.

A kairosz és kronosz tragikus konfliktusa nyilvánult meg az amerikai birodalom azon döntésében, hogy a hetvenes évek végétől Kína felemelkedésének elősegítésével egyszerűen csak a fő ellenségének tekintett Szovjetuniónak akart teremteni egy „lokális riválist”, ami őt (mármint az amerikai birodalmat) némileg „tehermentesítheti”. Ám e lépését végzetes tévedésként csak a kronosz mennyiségi idejében megtett taktikai döntésnek vélte, holott ez a nagy történelmi idő dimenziójában, tehát csakis a minőségi idővel mérhető cselekedet volt. Mert míg Amerika „lett”, Kína viszont „van”, méghozzá nem 247 éve, hanem ötezer éve. Vagyis, mondta ki Orbán Viktor a ma még globális tabunak számító következtetést, „most már két nap van az égen”.

Ám, noha ez önmagában is éppen elég nagy kihívás, de ismét a görögökre hivatkozva említette meg a stratégiai gondolkodás egyik alapvető elemének tekintett Thuküdidész-csapdát, vagyis azt a történelmi helyzetet, amikor egy hanyatló birodalom úgy érzi, hogy eljött az az utolsó pillanat, amikor még sikeresen sújthat le, „első csapást mérve”, végzetes gyorsasággal felemelkedő, „trónkövetelő” riválisára. Ilyenkor, mondotta, „a szemben álló felek nem a másik szándékából, hanem képességéből indulnak ki, vagyis nem abból, hogy mit akar tenni, hanem mire volna képes, s már kész is a háború, ezt hívják Thuküdidész csapdájának”. Azt is hozzátette, biztosak lehetünk benne, hogy „még a gyerekeink is ebben a világidőben, korszellemben fogják leélni az életüket”, ezt figyelembe véve kell alakítani a magyar nemzeti terveket.

Napról napra haladunk az összeütközés felé, az egymillió dolláros kérdés, hogy ez elkerülhető-e. Az elmúlt háromszáz évben tizenhat olyan eset volt, amikor a világ vezető hatalma mellett trónkövetelő lépett fel, ebből tizenkettő háborúval végződött. Majd azt is hozzátette, hogy ez a „nagyfiúk” játszótere, nekünk magyaroknak ebbe közvetlenül biztosan nincs beleszólásunk. De beszéde további részében arról is szólt, hogy mi az, amit viszont meg lehet és meg is kell tennünk, szem előtt tartva az erdélyi fejedelmek híres krédóját, miszerint nem mindig lehet megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet.

Az egyik döntő feladatunk saját nemzeti hatáskörben az, hogy a végsőkig kitartsunk az ezzel párhuzamosan zajló globális identitásháborúban, ami a család, a nemzet és végső soron az európai kereszténység ellen folyik. És amelynek alapját az a háromszáz évvel ezelőtt létrehozott utópia képezi, amely úgy vélte, hogy rövidesen megszűnik minden vallás, mert eljön az Ész végső győzelme, és a racionális verbalitás tudományossága elhozza a történelem végét. Lehetett volna így is, tette hozzá, de nem így lett, sőt éppen az derült ki, hogy a szakrális szellemi talapzat nélkül minden nagy kultúra lehanyatlik és elpusztul. Ma éppen az okozza a vesztünket, hogy – amint fogalmazott – hedonista pogányokká váltunk.

Bár Orbán Viktor általában nem szokott a szomszédba menni intellektuális bátorságot kölcsönkérni, feltehetőleg e szentencia kimondása igényelt némi elszántságot. És nem zárhatjuk ki azt sem, hogy valójában ez volt a méltó válasz arra, hogy a budapesti amerikai nagykövet Pride-on elmondott, nyíltan uszító beszédében az LMBTQ magyar aktivistáit egyenesen Kossuthhoz és Petőfihez hasonló hősökként ünnepelte. Nincs hová hátrálnunk, mert a történelmi időben a meghátrálás az öngyilkossággal egyenlő. Így legyen.

A szerző közgazdász