Pisa. Firenzéből jó egy óra a vonatút, még a kánikulai hetek előtt, a tömeg a Torre Pendente felé özönlik. Belépőt előre kellett volna foglalni, a dómba viszont bejutottunk, mely majd’ egy évezred történelmét hordozza bronzkapui mögött, korinthoszi gránitoszlopai között és a több mint kilencven méter magas kupolája alatt. A katedrálist 1064-ben kezdték építeni, ám a munka lassan haladt, csak 1434-re készült el a kupola. A 16. század végén pusztító tüzet Cimabue apszismozaikja és Pisano gazdagon faragott szószéke is túlélte. A „lenyűgöző” jelző nem fejezi ki pontosan a főhajóban elragadó érzést, mert abban nemcsak a szakralitás és a monumentalitás, hanem az Idő is benne van. S nem pusztán az ott és akkor, de minden megelőző és következő pillanat.
A Dóm téren kívül sok látnivaló nincs, a várost a második világháborúban lebombázták, de a „csodák terének” épületei megmenekültek, köztük a ferde toronnyal. Az építést 1173-ban kezdték el, de öt év múlva, a második szint befejezése után a torony dőlni kezdett a laza talaj miatt. Száz év szünet – aztán megpróbálták korrigálni a dőlést. A korrekció nem sikerült, de a mai, több mint 56 méteres magasságát 1372-re elérte. Az alacsonyabb része ezt nem éri el, majdnem egy méter a két széle közti szintkülönbség, a teteje pedig négy méterrel esik kintebb az alapnál. Túlélt viszont négy földrengést – és sok millió turistát.
Nem tudom, Pisa után ki vette még kezébe Jókait. Miért is? Az Eppur si muove És mégis mozog a föld – az 1870–71-es folytatásos hírlapi közlés után 1872-ben kötetben kiadott – regényének címe és alapeszméje Galileihez kapcsolódik, Galilei pedig a mágikus számairól ismert Fibonacci mellett Pisa városának szülötte. (Az említett Jókai-regény „debreceni” s egyúttal önvallomás: Jókai magát is a „földmozgatók” közé számította, az pedig a puszta véletlen műve, hogy pontosan ötszáz évvel a ferde torony építésének befejezése után jelent meg a könyv.) A kritikai kiadás szimbolikusnak tartja a címet: az „Eppur si muove” (E’ pur si muove; és mégis mozog) szállóige állítólag Galileitől ered – de Jókainál a hazai viszonyokra vonatkozott a jelentése. A regényben többször felbukkan, az Előszó is magyarázza. Amikor Galilei röviddel halála előtt, 1642 elején ezzel a felkiáltással erősítette meg az inkvizíció hatására visszavont tanait arról, hogy a Föld kering a Nap körül, nem pedig fordítva, fizikailag ugyan nem mozdította meg a földet, a magatartásával példát mutatott a haladó szellemű embernek. Az időt, a mozgást (a fejlődést?) nem lehet feltartóztatni, legfeljebb késleltetni.
Nem kizárt, hogy Jókai írta a Vasárnapi Ujság 1864. március 6-i (névtelen) vezércikkét is, mely Galilei születésének 300. évfordulójára emlékezett. Az 1633. évi inkvizíciós pert így tolmácsolja: „Ekkor történt volna az, mit némelyek állítanak, hogy összeszedve végerejét, szikrázó szemekkel, összeszorított ököllel felugrott s hangosan kiáltotta: E’ pur si muove! (De azért mégis forog!)” A cikk befejezésében ez áll: „örök időkre szóló fényes bizonysága marad annak, hogy az igazság győzedelme végre mégis bekövetkezik”, s miután 1821-ben a római szék is visszavonta ítéletét, a Föld háborítatlanul forog tengelye körül. Ez a Galilei óta számítható nyugodtság a regény végén visszatér; a Kemény Zsigmondról írt karcolatában is használta Jókai a szállóigét 1865-ben; s a kortársaira való visszaemlékezést ezekkel a szavakkal fejezte be: „És mégis újra kezdtük a szétzúzott művet. És mégis… és mégis mozog a föld!”
A kritikai kiadás jegyzetapparátusa arra mutat rá, hogy az értelmezésnek vannak regénybeli előzményei: Az 1869-es A kőszívű ember fiai első fejezetében az öreg Baradlay kijelenti, hogy „A föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előre megy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.” A következő évben, a Fekete gyémántokban Berend Iván a haladás jeleként emlegeti a szállóigét. „Hisz a legbölcsebb természettudós is bolondságnak találja ma azt, amit tegnap isteni megoldásnak vélt, s a tegnapi hipotéziseket a holnapi tudás letörli a tábláról. Pedig egész tudományunk ilyen letörölt hipotézisekből áll. Eppur si mouve. Mégis mozog! Előre halad. És óriási léptekkel.”
Gyulai Pál negatív kritikája után több elismerő írás született a regényről. Eszmeisége – hogy „a mozdulatlan föld országával” szemben a költői lelkületű fiatalok a szellem harcosainak jelszavától tüzelve „meg akarják mozdítani az álló földet” – visszaköszön Krúdynál, Adynál is. „A lusta földet sarkával megrúgta valami nagy ember és a mozdulatlan föld egyszerre forogni kezdett. Az alvók fölébredtek és a virrasztók hozsannát kiáltottak” – írta Krúdy Száll az ének szájrul-szájra című, folytatásokban megjelent 1900-as (Jókai-utánérzésű, kevésbé ismert) regényében; s Ady hét évvel később a Budapesti Naplóban rokonszenvezett a csittvári krónikások küzdelmével.
A legenda szerint a katedrálisban lévő bronzcsillárt figyelve jött rá Galilei az ingamozgás törvényszerűségeire. Ezt utólag olvastam, így nem tudtam megfigyelni, hogy mozog-e a csillár – de az utazások nem arról szólnak, hogy mindent tudjon előre az ember, mert akkor el sem kell utaznia. Azt előtte is hallottam, hogy Galilei két különböző tömegű ágyúgolyót dobott le a toronyból, hogy bebizonyítsa: az esési sebesség nem függ a tömegtől… Ezt az egyik tanítványa terjesztette, mégis az anekdoták közé száműzték a történetet. Az viszont biztosan állítható, hogy a Fibonacci-féle végtelen számsornak – melyben minden következő szám a két megelőző összege – nincs köze a ferde toronyhoz: annak építése éppen állt, mikor az itáliai matematikus 1202-ben leírta a sorozatot. Nem tudta, hogy fél évszázaddal megelőzte őt két indiai matematikus, akik erre az összefüggésre a szanszkrit költészet elméleti kérdéseit vizsgálva jöttek rá. Megint eltelt vagy négyszáz esztendő, és Kepler megint felfedezte a sorozatot a hatszögletű hópehelyről írott könyvében.
A szanszkrit költészet példája mindenesetre meggyőz arról, hogy a költészet nem áll távol a matematikától – Pisa pedig az irodalomtól.
A szerző irodalomtörténész