A toronynak hangja

Nagyon szeretem Budapestet. Nem itt születtem, tudom, hogy vannak szebb helyek is, de nekem a tornyai átbeszélik a várost. Budapest persze százarcú: nagyvilági, elegáns, gazdag, pompás, ugyanakkor más földrészein, szegényes, kopott, jellegtelen. Külön világot jelentenek a hatalmas lakótelepek, az újabb lakóparkok. Van, ahol alig látszik növényzet, máshol gyönyörű parkok zöldellenek. Vannak rossz hírű kerületek, de olyanok is, ahol már az utcán is érzékelhető a gazdagság.

Sokfelé laktam „Nagy-Budapesten”: Kőbányán, a Vízivárosban, a Vizafogónál, Újpesten, Gazdagréten, Rákoshegyen, Csillaghegyen. Tornyok mindenhol voltak. Még Gazdagréten is felépítették a Szent-Angyalok templomot. Hívnak a tornyok, a harangok. Egy költözés még biztosan előttem áll. Már megvan a helyem, 2041-ig ki van fizetve. Egyelőre nem akaródzik menni. Pedig hamarosan „jönnek a harangok értem” is.

Ha a városba vágyom, felülök a Helyi Érdekű Vasútra, az huszonkét perc alatt a Batthyány térre visz. A kocsik ötvenévesek, nyikorognak, csikorognak, zörögnek, de szép zöldek, és a túlnyomó többségükben nincs klíma. Ez jó, mert nem fázom meg az út alatt. A szerelvényeket az egykori Német Demokratikus Köztársaságban gyártották. Valahányszor felkapaszkodok a lépcsőjén, eszembe jut az NDK, a Trabant, a Wartburg, az IFA. Néha egészen morbid dolgok is, mint például a „szenzáció”, hogy egy amerikai énekes az NDK-ba disszidált. Dean Readnek hívták. (Később öngyilkos lett…)

„Nagy az Isten állatkertje” gondoltam. Az az Egyesült Államok nem a mai Egyesült Államok volt! Readet countryénekesnek mondták, dalait szerencsére nem játszották. Valami zavart érezni lehetett az Államokban, mert egymásra rakták a halott hősöket: Morrisont, Hendrixet, Joplint. No meg vagy hatvanezer Vietnamban elesett srácot. De a brit szellem még kisegített: jött a rock. Szörényiék viszont itthon valami country and easternről beszéltek. Szerencsére a daloknak, amelyeket a Fonográffal játszottak, alig volt közük a countryhoz. Letisztult, nívós zene volt, csak az a steel gitár ne lett volna. Ilyesmi szokott eszembe jutni a HÉV-en, miközben bámulok ki a koszos, karcolt ablakon.

A Filatorigáthoz közeledve mindig eszembe jut, hogy amikor a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumba jártam, még nem így vezettek a sínek. És máig, csaknem ötven év után sem tudtam megjegyezni, mi az a Filatorigát. Megnéztem. Egy valaha itt lévő textilüzemről (olaszul filator-fonál) és gátrendszerről elnevezett városrész volt. Rendes határokkal. Sem üzem, sem gát nincs márt, és a közigazgatási kerületet is megszüntették 2012-ben. A sulinkkal szemben, a Szentendrei út másik oldalán van a Bud Spencer park! A Reményi Ede utca sarkán – szemben az egykori kifőzdével, ahová szünetben is ki-kicsaptunk mustáros-pecsenyezsíros kenyérért – az American Burger and Steak House található. Változik a világ. Amerika felé. Jó vagy rossz irányba? Ki mondja meg? Az biztos, hogy olyan élvezettel mustáros-pecsenyezsíros kenyeret enni, mint akkor, már sohasem fogok. Pedig még egyszer járna nekem az a falat. A végén, amikor a legkellemesebb beteljesülést okozhat egy ilyen profán dolog is: immáron semmi sem hiányzik. Indulhatok.

Itt a Kövi Szűz Mária-templom mellett alakították ki Boldog Jerzy Popieluszko atya emlékhelyét. Lobognak a lengyel és magyar zászlók. A lengyel–magyar barátság evidencia volt, amióta világ a világ. Voltam Lengyelországban 1978-ban, azután egykori katonatársaimmal is 1980-ban. Később is. Egyszer Imre barátunkkal, aki nagyon sietett. Vezetési stílusa felért egy halálközeli élménnyel. Aztán Kádárék – jól emlékszem az akkori politikusokra, újságírókra, humoristákra – bonyolult és kétséges műveletbe kezdtek: lejáratni a lengyeleket. Nem mondom, hogy egyáltalán nem sikerült. Lejáratni a „Szolidaritás” miatt, az ellenállás miatt, a megtörhetetlen katolikus hit miatt. A szegénység miatt. Ekkor történt Popieluszko atya meggyilkolása. Itt, az emlékhelyen van II. János Pál pápa emlékköve is. A gyilkosság utáni évben hallottam a pápa hangját Rómában a Szent Péter téren. Halk volt és nyugodt. Döbbenetes erő áradt belőle. Az első pápa volt, aki nálunk járt. Elszomorít, hogy most meg szűk látókörű lengyelek ásnák alá ezt a világon egyedülálló barátságot. Remélem, nem sikerül.

Szeretem Budapestet. Szeretném, ha jól működne. Egyre szebb lenne. Tiszta és nyugodt. Máshol pörgő, akár harsány is. Vezetői, lakói is szeretnék. Jól működne a szülészet és a temető is. Utálom, hogy az ország fővárosa kicsinyes politikai játszmák martaléka. De még a szülészet és a temető dolga is. Nem fogadom el azokat a nézeteket, amelyek szembefordítanák Budapestet és a „vidéket”. Ha lenne még bennem indulat, inzultálnám a „parasztozókat”. Nem fogadom el, hogy Budapest 1919 vörös rongyokba öltözött városa; nem fogadom el, hogy 1944/45 „fasiszta erődje”; nem akarom azt se, hogy kizárólag 1956 városa legyen, vagy mostanában néhány ezer magára nagyon büszke szivárványos lepelbe burkolódzó agresszoré. Legyen csak Jánosé és Tamásé. Fel akarom szabadítani Budapestet saját maga megszállottsága alól. Hiszen ez a nemzet fővárosa. Ezt nem lehet csődbe vinni. Nem lehet kisajátítani. Mert felismer Zombori tanár úr, felismer a gyerekkori barát, az első szerelem. S megeshet, hogy gyengéden felelősségre vonja az embert. „Az esküd mivégre változott hazugsággá?”

Sok minden történt az utóbbi évtizedben. Érdemes hetente figyelni a várban az építkezéseket. A szemünk előtt épül újjá számos nívós középület. Már kibukkant az egyik torony, már a másik is. Fent vannak a cserepek, hozzáfogtak az ablakokhoz. Ilyen lehetett százötven éve is. Átjöttek a pesti polgárok a Lánchídon, és vasárnap elbűvölve nézték az építkezést. A budai vár szimbóluma ennek a városnak és ennek a nemzetnek is. Örülök, hogy lassan kész lesz a Lánchíd is. Féltettem nagyon. Örülök a Blaha Lujza térnek, a Corvinnak, az Operának és vele szemben a Drechsler-palotának. A ligetben a Zene Házának. A metrónak. És vannak ötleteim is. A rakpartot nem lezárni, hanem befedni kellene. Szépen, finoman, zöld gyeppel, parkkal, padokkal, mondjuk a Margit hídtól a Szabadság hídig. Befedném a Kossuth Lajos utcát és a Rákóczi utat is. Zöld növényzettel, micsoda változás lenne az az ottani gyönyörű házakban élőknek. Csend és zöld. Bent az alagútban suhannak az autók. Újra kinyitnának a boltok, vendéglők.

A várban a helyőrségi templomot üvegből és kristályból építeném vissza. A Dunára visszahoznám a kishajókat, bérlettel a Rómaitól a Kopaszi gátig! Jöhetnek vissza a hidroplán taxik is. És a Sirályok? (Szárnyashajóval ma is lehet Bécsbe utazni! Az út hét óra, vissza csak öt és fél.) Ki kellene festeni a várost, és aztán megakadályozni, hogy a nagyon szabad művészek összekenjék a falakat „műalkotásaikkal”.

Elment az eszem! A várban újjászülető paloták csipkés tornyait, mázas cserepeit figyelem, miközben beázik a házam, s nekem kellene lecserélnem a tetőt. Valahogy ehhez nem fűlik a fogam. Megmondták harminchárom éve, hogy ez a régi cserép legfeljebb hét évet bír ki. Azóta is fent van. Igaz, beázik. Festetni is kellene, az ablakokat rendbe hozni. Tudom, de jobban bosszant, hogy a Zichy-kastély falát újra meg újra összefirkálják. Hát így van ez.

Határtalan elbizakodottságomban ország-világ dolgairól értekezem, a világmindenséget fürkészem – az egészet –, az emberi természetet vizsgálom, s közben elhanyagolom a házat, ahol élek. Elhanyagolom az otthonom. A szeretteimet is. A barátaimat. Hát rendben: hívok tetőfedőt, aztán festőt. Összetrombitálom a régi csapatot. Már, aki maradt. A családot. Elrendezem ezt az ügyet. Így részről részre haladok hasznosan az egész felé. Mire elkészülök, megújul a vár is. Ha mindenki elrendezi maga körül a dolgait, az állam, az önkormányzatok, mindenféle hivatalok is; orvosok, pékek, papok, gazdák és tanárok is: akkor jobban működik majd az egész. Az egész ország, az egész világ. Az ősi ház nem süllyed el az átoktól, a toronynak hangja lesz, a munkának értelme. Talán még ennek a pár sornak is.

A szerző történész