Sportszív, Babócsa, Feröer-szigetek, Fradi

A sors és a sorsolás szeszélye alapján a csoportköröktől szuperhősökkel üzemelő Bajnokok Ligája első selejtezőkörében a magyar rekordbajnok Ferencvárosi Torna Club a Feröer-szigetek tavalyi első helyezettjével csap össze. Nem kérdés a továbbjutás a felejthető első mérkőzés után sem, azonban nem minden tanulság nélküli e kicsiny, mindössze a IX. kerülettel szinte azonos lakosságszámú ország erőfeszítése, mely a magyar foci hőskorát (is) idézi. A horvát határ menti Babócsa mindenese a háború után a Fradi szertárosától kapott használt felszerelésért hat zsák krumplit hagyott a klubnál, a rekordbajnok pedig három pontot a Klasvík otthonában. Babócsán mára gyakorlatilag megszűnt a foci, Feröeren becsülettel, nagy szívvel végzik az aprómunkát, a Fradi pedig a tizenöt évvel ezelőtti csődközelhez képest mára európai csúcsközelben van, térségünk egyik meghatározó csapata lett.

A napokban került kezembe egy kézirat, melyet Papp István pötyögött 1974-ben Melbourne-ben sárga stencilpapírra. Hosszúsága meghaladja a száz oldalt. Szüleim dolgait rendezgetve majdnem áldozatul esett a lomtalanításnak, újságpapírba csomagolva – ha nem bontom ki – könnyen a szelektív gyűjtőszigeten köthetett volna ki. Címe: „EMLÉKEIM Babócsa sportéletéről – eseményeiről 1925–1956.” Gyűjtősziget, Feröer-szigetek, Ferencváros. Forgassuk vissza az idő kerekét. A második világháborúnak vége. Romok mindenhol. „1946 december 1-én, mivel arra a szombatra a gyékényesi szálláshelyet a csapat már előtte napokban tudta, hogy nem kaphatta meg, ezért a szombat késő esti órákban lovaskocsival kellett döcögni Csokonyavisontára, ott aludni. De senkinek sem volt valami nagy kedve abban a hideg, havas, esős időben kocsira ülni. Hajdú Gyuri, aki ács volt, végre nagy nehezen összehozta a társaságot és már indulni akartak, mikor látták, hogy nincs a csapatnak kapusa. Erre bezörgettek jó öreg kapusunk, Gerdelics Lajos volt kapusunk ablakán, mondván, ha Lajos bácsi nem jön velünk, nem tudunk holnap Kaposban a bajnokin kiállni, mert nincs kapusunk... És Lajos bácsi persze, hogy velük ment, otthagyva a meleg ágyat, a családot, ahogy illik egy vérbeli, szívbeli sportemberhez. Nem volt szíve a fiatal csapatot cserben hagyni.” A Feröer-szigetek Dániához tartozik. A modern világ része, ahol azonban olyan régimódi dolgokat művelnek, amilyen a bálnahajtás, majd az öbölbe tért jószágok leölése és feldolgozása. Ez az igazi ünnep arrafelé, a termékeny tenger ünnepe. Ha az öbölbe behajtás kürtje megszólal, mindenki indul, bármit csinál éppen. Bántják is őket eléggé, köszönik szépen, válaszolnak a környezetvédők leveleire, és mennek tovább a megkezdett úton. Nem hagyják azokban a pillanatokban egymást cserben, csak együtt sikerülhet az élelmet begyűjteni. Afféle magyaros, háztáji disznóvágások juthatnak eszünkbe, melyek egy-egy közösséget összetartottak és tartanak ma is. Talán ezek hiányozhatnak a kis szigetországban hosszú évek óta élő, egykori magyar bajnok, Túri Géza kapusnak, aki a babócsai Lajos bácsihoz hasonlóan járt, hiszen egy sérülés miatt negyvenkilenc évesen kellett aktiválnia magát, és egy profi mérkőzésen a csapat kérésére újból a kapuba kellett állnia. Természetesen első szóra igent mondott, autójával megfordult és célba vette a stadiont. Vele nyertek. Minden szempontból, de Géza is nyert. Tapasztalatot. Nem akármilyet…

Botorság azt gondolnunk, hogy a mindössze közel ötvenötezres kis ország minden labdarúgója lelkes amatőr, postás, bálnavadász, irodista vagy taxis. Persze, vannak ilyenek is. Azonban nyomaiban a profizmus, félprofizmus már itt is kell ahhoz, hogy valaki ne valljon szégyent, ha már bajnokként a világ legjobb vetélkedőjének, a Bajnokok Ligájának első grádicsára kell lépnie és épp a magyarországi bajnok Ferencvárossal kell összemérnie erejét. Az első mérkőzésen sikerült is. Országunk legeredményesebb klubjának labdarúgói a szavannai jellegű nyárból megérkezve a szeles, esős szigetre, ahol a hőmérő alig mutatott többet tíz foknál, nehezen akklimatizálódva a kicsi, műfüves pályán nem bírtak ellenfelükkel. Aki külső szemlélőként nézte a mérkőzést, az egyenlő erők küzdelmét láthatta. Pontosan ennyire elegendő a szív, az akarat, hogy egy nagyobb erővel is szembeszállhat. A visszavágón nagy pálya, nagy meleg, nagy szurkolás, nagy pénz. Ez pedig nekik lesz szokatlan, a szurkolók, ahogy a fogadóirodák is egyértelmű ferencvárosi sikert várnak.

Egy rövid időre álljunk meg a Klasvík együttesénél. Keretükben huszonegy hazai játékosból hét feröeri utánpótlás-válogatott, heten a felnőttválogatott tagjai, mellettük kilenc külföldit foglalkoztatnak. A 2017-es esztendőben rendezték meg Horvátországban az U/17-es Európa Bajnokságot, melyre a kontinens legjobb tizenhat csapata közé a mára a Liverpool FC sztárjátékosa, Szoboszlai Dominik vezette magyar gárda is kijutott. Ugyanígy saját jogon játszott ott Feröer-szigetek csapata is, akiknek semmi esélyük nem volt a „B” csoportban Franciaország, Skócia és Magyarország ellenében. Azonban valamit mutat az a tény, hogy selejtezőkön vívta ki a részvételt a tornán a budapesti Ferencváros Kerülettel, Kaposvárral vagy épp Békéscsabával szinte azonos lélekszámú miniállam csapata. Megsüvegelendő teljesítmény. Valószínűleg „csak” egy remek generáció volt ott, netán egy elkötelezett edző, egy lehetetlent nem ismerő szakvezető? De jól működhetett a kiválasztás, a képzés, a karakter- és karrierépítés, mert egy ilyen sikert nem adnak még ifikorban sem ingyen. „Becsülettel eleget tettek sportemberi kötelességüknek” a zágrábi tornán, ahogy a Klasvík játékosai az FTC ellen a BL-selejtezőn.

Amennyiben Magyarországot, a szűk kishazát nézzük, százhetvenhétszer többen vagyunk, mint a szigetország. Van-e százhetvenhét fociműhelyünk, lett-e pénzbővében ennyi? Miért nincs százhetvenhét Székesfehérvári Főnixhez hasonló sportegyesület, ami Szoboszlai Dominikokat termel? Talán több az olyan edző, szakvezető, aki elvégzi a munkát csupán és nem nagy szívvel tesz eleget sportemberi kötelességének? A kérdés megválaszolása, a Szoboszlai Dominikok hiánya az elmúlt évtized fejlesztéseit végző szakemberekre várnak. Feröeren vélhetően az elkötelezett, következetes, kitartó, alapos munka következménye lehet, hogy a maguk szintjén, lehetőségeikhez mérten kihozták és kihozzák a maximumot.

Számos, a magyar labdarúgás egészét érintő kérdésünkre a választ talán a babócsai sportkrónikás történetének végét idézve megkapjuk. A csapat a december eleji hidegben esőben átlovaskocsizott a szomszédos településre. „Csokonyavisontán a babócsai úttal szembeni vendéglőben, ahol Mészáros Lajos játékosunk apja volt a vendéglős, persze kellő takarók és fekhelyek hiánya miatt székeken aludtak, félig összefagyva ültek fel a hajnal öt óra előtti vonatra. Kaposvárott az első félidőt még 1:1-re kihúzták, de a második félidőben már alig álltak a lábukon… és 11:1-re kikaptak, de becsülettel eleget tettek sportbeli kötelességüknek.” Papp István a messzi Ausztráliában, betegen vetette papírra emlékeit 1974-ben. Kis művében a sok sporttörténeti érdekesség mellett, mely a korabeli viszonyokba enged bepillantást, néha egy-egy merengő mondatot is elhelyez, mintegy örök tanulságul: „Lehet, hogy Babócsán egyesek nem is tudják elhinni, hogy abban a nehéz világban mi, az ifjúság is mennyi szegénységen és szenvedésen mentünk keresztül és mégis szenvedélyesen szerettünk és akartunk sportolni. (…) Lehet, hogy a mai ifjúság nem is tudja nagyra értékelni a mai vezetők és egyéb szervek óriási nagy segítségadását, mert nekik nem kell harcolni a sportolási lehetőségért, mint nekünk kellett abban a világban. És lehet, hogy ezért is hiányzik néha-néha az a sokat emlegetett sportszív, sportszeretet, amely olyan sok esetben a lehetetlennek látszó dolgokat is meg tudja oldani.”

Talán a sportszív, a sportszeretet hiányzott Magyarország rekordbajnokának feröeri játékából? Talán. Talán ezzel kiegészülve érhető el a vágyva vágyott cél, a BL-csoportkör? Talán. Talán a sportszív és sportszeretet hiánya miatt nincs százhetvenhét kis fociszigetünk egy-egy Szoboszlai Dominikkal? Talán? Talán érdemes volna a pompás nyugat-európai klubok helyett hosszabban ellátogatni a munkás hétköznapokban Feröerre a Klasvíkhoz? Biztosan!

A szerző teológus