Madách

Kétszáz éve, 1823-ban (Petőfi Sándorral egy esztendőben) született a magyar drámairodalom talán legjelentősebb művének, Az ember tragédiájának az írója, Madách Imre. Ismeretes, hogy a „költemény” (első változatban tragödia) egy évig a szerző fiókjában rekedt, és Szontagh Pál, a leghűségesebb barát, Horpács földesura csak utána olvasta el, majd elbírálás végett Arany Jánosnak ajánlotta. Arany az első szín elolvasása után félretette, később azonban Jámbor Pál katolikus pap, költő és író közbenjárására végigolvasta, és felajánlotta segítségét Madáchnak, aki örömmel elfogadta. A Kisfaludy Társaság 1861. október 31-i ülésén maga Arany mutatta be a művet, és megjegyezte: „…a szerző, mondom, egyedül az én ítéletemtől függeszté vala fel, lásson-e világot e tragédia, vagy örök homályba veszszen” – írta Arany. – […] Azóta is vettem őszinte vallomását, hogy ha akkor a művet rosszalló ítélettel küldöm vissza, már rég tűzbe dobta – s »Ádám utolsó álmát a purgatórium lángjai közt álmodta volna végig«.” Ennyin múlott a Tragédia jövője, sorsa! De Arany minden sorát szerető gonddal csiszolgatta, és még a nyomdai korrektúráit is maga nézte át – háromszor!

Kezembe került az egyik napilapunk 1955. november 12-i száma, amelyben Molnár Miklós, a cikkíró, „Nemes Dezső elvtárs” tizenötezer (!) példányban megjelent, A hazafiság kérdése és a jobboldali jelenségek című brosúrájában olvasható, a Tragédiát bíráló soraihoz megjegyzéseket fűz. Madách művét februárban mutatták be a Nemzeti Színházban. Rákosi is megnézte a darabot, és üvöltve tiltakozott a műsoron tartása ellen. A marxista-leninista alapokon álló szocialista realista esztétika ugyanis a Tragédiában több, a szocializmus eszmeiségével és világképével össze nem egyeztethető jelenetet és gondolatot talált. A Kossuth- és állami díjas Nemes Dezső történész (eredetileg kárpitos), aki 1957 és 1961 között a Népszabadság szerkesztőbizottságának a vezetője volt, és a forradalom leverése után az úgynevezett Fehér könyvek szerkesztésében is részt vett, természetesen kemény kritikával illette Madách művét. „Ha… nem vigyázunk, akkor… olyasmivel traktáljuk a népet, ami rossz ápolása és esetleg egyenes beszennyezése a haladó hagyományoknak – írta. – Ehhez mindössze az kell, hogy a hazafiság jelszavával kritikátlanul »haladónak« nyilvánítsanak olyasmit, ami nem haladó, például Madách: Az ember tragédiája című művét. E mű szerint az egész emberiség története tragédiák sorozata, s a kommunizmus csak egy újabb »láncszem« a tragédiák e láncolatában. Ez a mű a néptömegeket csőcseléknek ábrázolja! De hát Madách csupán az antik városi tömegeket ábrázolja csőcseléknek” – érvelt a cikkíró. Mint ahogy az athéni képben nem a modern proletáriátusról és a falanszterben sem a modern kommunizmusról mond véleményt. Nemes Dezső szerint a darab pesszimista kicsengésű. Arany ezt cáfolta: „Kívánhatjuk-e Lucifertől, hogy ne pessimista színben mutassa neme jövőjét Ádámnak, midőn czélja: kétségbe ejteni s benne ily módon egész ivadékát elölni? […] Ez nem a szerző pessimismusa: ez magából a szerkezetből foly így. Téved tehát, ki úgy fogja fel, hogy a szerző a világtörténet egyes szakaszainak, s általuk az egésznek, hű képét akarta adni, azt mutogatván, hogy nincs haladás az emberiségben…” Madách teszi hozzá: „Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy az emberiség, bár legszentebb eszméivel sorra elbukik, és bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlete erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre és előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre.”

Az igazság kegyetlen, de szerethető.

A szerző újságíró