A lét elviselhetetlen könnyűsége című regénnyel indul a mintegy húsz darabból álló Milan Kundera-könyvsorozat a polcomon, ahol nem időrendben vagy műfajok (regény, elbeszélés, esszé, színmű) szerint, hanem szubjektív szempontok alapján rendeződnek el a könyvek. Bejegyzésem tanúsítja, hogy még 1994-ben vásároltam, ezt olvastam először a napokban (július 11-én), 94 éves korában elhunyt cseh (pontosabban: cseh származású francia) írótól. Kundera 1975-ben emigrált Franciaországba, négy év múlva – A nevetés és felejtés könyve című „variációs” regénye miatt – cseh állampolgárságától megfosztották, így lett francia író. A zenei építkezésű variáció igényli természetesen a főtémát is. Ez pedig az 1968-as prágai tavasz után a megszállt Csehországra kényszerített felejtés, az „emlékezet válsága”, a „baljós némaság”, majd a történelemhamisítás tapasztalata – és ezek ellenpontja volna a regényben a szépség és a nyugalom, azzal a reménységgel kísérve, hogy létezhet valahol a megértés is.
A lét elviselhetetlen könnyűségét (melyet megelőzött már a Tréfa, Az élet máshol van, a Búcsúkeringő című regény és a Nevetséges szerelmek elbeszélésfüzér) annak idején több lánynak ajánlottam olvasásra. Csalódott voltam, mert egyiküknek sem tetszett. Csak később értettem meg, hogy ennek oka egyrészt a „meg nem értett szavak” listájában keresendő (van egy ilyen fejezet a regényben, és a „szójegyzék” szervesen beépül a szüzsébe), másrészt a regény és a filozófia szintézisében. Azon túl, hogy a férfi és nő kapcsolata alapvetően férfilélekkel (legalábbis a férfi nézőpontjából) van ábrázolva, a meg nem értett szavak közé tartozik a nőiség és szenvedés, a hűség és árulás, a fény és sötétség viszonya, de a zene és a temető vagy a haza és az erő fogalma is. (Így például: „a szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről”.)
„A lét elviselhetetlen könnyűségének” elvét az író az örök visszatérés nietzschei utópiájából és Parmenidész könnyű-nehéz ellentétpárjából vezette le. Az eleai bölcs metafizikai létfilozófiája valóban nem a romantikus lelkeknek való, és nehéz szembenézni azzal az axiómával is, hogy bár lehet valamit újrakezdeni, de nem lehet semmit sem jóvátenni, mert a földi lét megismételhetetlen, és ennek súlyát csak az „üresség” pillanatai feledtetik. (Ide illik Kosztolányi esztétikai etikája, mely szerint a világot nem jóvá, hanem mindig csak egy kicsit jobbá lehet tenni.) A haláltudat jelen van szerelmes kapcsolatainkban is, a beteljesülő idill képtelen lefosztani magáról a vágy melankóliáját.
A közlésformákat és narratív attitűdöket tanulmányozva került látókörömbe A regény művészete című esszé- és vallomássorozat, benne Kundera regényesztétikájának kulcsszavaival (mint például az eszme és érték, az átlátszóság és elmélkedés, az irónia és képzelet, a líra és metafora, a ritmus és sors, a modernség és szépség, Európa és a felejtés). A regény születésének és modern áramlatainak alakulását vizsgáló A függönyben a „modernista forradalom ellentétes útjairól” beszélve elismeri, hogy a modern művészet egyértelmű lázadás a múlt esztétikája ellen, de számolni kell azzal, hogy a múltak nem voltak egyformák. A posztparnasszista modernizmus a regényt háttérbe szorította (mert a konvencionális elbeszélőforma nem segíti elő azt a képzeletrobbanást, amely a modernség egyik legfőbb sajátja). Kundera szerint „az extatikus, romantikus, érzelmes, muzikális hagyománnyal való szembenállás a legeredetibb lángelméket olyan művészet felé vezette, amely az elemzés, a tisztánlátás, az irónia kiváltságos területe: a regény felé”.
Egymás után frissülnek föl a korábbi olvasmányélményeim. A polifon szerkesztésű Tréfa, mely nemcsak a sztálinizmus kritikája, hanem tiltakozás is a felejtés ellen, a nyelv válságának kifejezése, hogy a textust egyre jobban elnyomja a kontextus. Egy költő fiktív életrajzát adja az álmokat és a valóságanyagot vegyítő Az élet máshol van című regény, mely egyúttal a lírai magatartást példázza. A Búcsúkeringő melankolikus hangulatát föloldja a játékosság, hogy aztán teret adjon a polemizáló filozófiának is a szöveg; a Halhatatlanság párhuzamos történetei Goethe „ürügyén” az emberi tehetetlenségről ugyanúgy számot adnak, mint a sóvárgásról és a szorongásról. Legutóbb Firenzében, egy antikváriumban lapoztam bele a Nevetséges szerelmek olasz kiadásába: „Az ember bekötött szemmel megy végig a jelenben”; aztán: „Minden élet sokértelmű, mindenki múltját többféleképpen lehet magyarázni” – olvastam. A könyvet sajnos nem vettem meg, Kundera még élt.
Eredetileg Az elrabolt nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája című, 1983-as Kundera-cikkről akartam írni, ami magyarul 2022-ben jelent meg kis könyv formájában, és a nyugati blokkot arra emlékeztette, hogy a kultúrája révén Közép-Európa (Lengyelország, Magyarország és a cikk megjelenése idején még Csehszlovákia) egészében a Nyugathoz tartozik, és e kis nemzetek életében mindig is a kultúra hordozza az önazonosságot. Látleletét az ötvenhatos magyar segélykiáltással indította, a hírügynökség telexüzenetének zárásával: „Magyarországért és Európáért halunk meg.” Kundera szerint az Európa szó nem puszta földrajzi név, hanem a Nyugatban testet öltő spirituális fogalom, és amikor Magyarország megszűnik Európa (a Nyugat) lenni, „megfosztatik a saját sorsától, a történelmétől, és identitásának éppen a leglényegét veszíti el”.
Ez a „leglényegiség” pedig egy sajátos sors, a kereszténységből (és nemzeti lelkületből) épülő kultúra. S keserű fintora a közelmúlt történelmének, hogy Kundera épp negyven évvel ezelőtt írta meg azt, ami érvényes ma is: „Európa azért nem vette észre ennek a jelentős kulturális tömbnek az eltűnését, mert Európa már nem kulturális egységként gondol saját magára.” A tolerancia elve üressé és haszontalanná válik, mert már nincs olyan érték vagy erős gondolat, amit védelmezni lehetne. S végül: „Közép-Európa igazi tragédiája tehát nem Oroszország, hanem Európa”. Hiszen a vasfüggöny mögül küldött telexüzenetet már akkor sem értette meg senki.
A szerző irodalomtörténész