Volodimir Zelenszkijről már sok mindent mondtak, jót és rosszat egyaránt, de még senki nem állította, hogy az ukrán elnök politikus alkat lenne. Mert hogy nem is az. Ezt ország-világ előtt be is bizonyította a most véget ért vilniusi NATO-csúcstalálkozón. Már a fontos összejövetel előtti hónapokban az ukrán diplomácia minden tőle telhetőt megtett, hogy kicsikarjon a nyugati katonai szövetségből egy pontos dátumot hazájuk felvételére a szervezetbe. Különösen Amerikát vették prés alá, mert mint Zelenszkij mondta: Ukrajna felvételének elbírálása elsősorban Washingtontól függ.
Ezek után elég egy pillantást vetni arra a Vilniusban készült fotóra, amelyen Joe Biden és az ukrán elnök együtt mutatkoztak közös sajtóértekezletükön. Zelenszkij arcán a döbbenet, az elkeseredettség, a harag és minden ezekhez az emóciókhoz köthető érzelem egyszerre jelent meg. Zelenszkij tombolt magában.
Ukrajna ugyanis nem kapott „útitervet” a NATO-csatlakozáshoz, a szövetség részéről csak bizonytalan kimenetelű elkötelezettség látott ismét napvilágot, amit úgy lehetne összefoglalni: Kijev addig kap nyugati támogatást, amíg kell. De hogy meddig van az addig, az már a politika homályába vész.
Lehet, hogy ez volt az a pillanat, amikor Zelenszkij felismerte, hogy hiába próbálta, a „mi Európát védjük” többször hangoztatott kijelentésével erkölcsileg zsarolni a Nyugatot, a politikában a morálnak plazma halmazállapota van, amit a mindenkori hatalmi érdek felülír.
Zelenszkij valószínűleg most gondolkodott el először az Egyesült Államok második világháború utáni szerepvállalásán. Ott van például Vietnam. Amikor Amerika érdekei úgy kívánták, akkor kivonult Dél-Vietnamból, kiszolgáltatva addigi pártfogoltját Északnak. Közelebbi példát is lehet hozni. Tavaly Afganisztánból vonult vissza pánikszerűen az Egyesült Államok. Húsz év után a tálibok kerültek ismét hatalomra, annak minden következményével együtt.
Az ukrán elnöknek talán korábban el kellett volna gondolkodnia azon, hogy mit tett Washington Irakban, miután az általa vezetett nyugati csapatok Kuvaitból kiűzték a bagdadi erőket. Fellázították az iraki síita vallású többséget és a kurd nemzeti kisebbséget Szaddám Huszein ellen. Majd cserbenhagyták a két közösséget, kiszolgáltatva az iraki elnök bosszújának.
Sok példát lehetne még hozni, amikor Amerika saját szövetségese „ment a lecsóba”, pestiesen szólva. Mi most Amerika érdeke? Oroszország meggyengítése, a NATO infrastruktúrájának keletre való kiterjesztése, és persze az egész háborúból jó üzletet csinálni. És mégis úgy néz ki, hogy Ukrajna „megy a lecsóba”.
Ukrajna NATO-csatlakozása valószínűleg kirobbantotta volna a harmadik világháborút. Most nemcsak arról van szó, hogy a nyugati védelmi rendszer tiltja egy háborúban álló ország felvételét, hanem arról, hogy Moszkva éppen az ukránok NATO-val kapcsolatos tervei miatt indított háborút.
Amerika és a Nyugat, bármennyire is hangoztatja Ukrajna iránti elkötelezettségét, nem akar egy újabb világégést. Márpedig Zelenszkij követelésének teljesítése akár oda is vezethetett volna. Nem véletlen, hogy Ukrajna nem kapott olyan messze hordó fegyvereket, amelyekkel saját területéről lőhetné Oroszországot. És sok minden mást sem kapott, legfeljebb ezeket csak megígérték neki.
Amerikának globális hatalmi érdeke az első. És ha az érdek úgy kívánja, akkor szövetségesét cserbenhagyja.
Van benne gyakorlata.
A szerző főmunkatárs