Eldobhatóság, felcserélhetőség, feledhetőség

A tömegember, tömegmédia, tömegvárosok következménye az a „magányos tömeg”, amiről még 1961-ben írt David Reisman. Az azóta eltelt időszakban a tömegesítő folyamatok csak erősödtek: hallatlan támadások érik magát az embert a genderelmélet révén, fel kívánják számolni a nemzeteket a globalizációval és a migránsáradattal, a nagy múltú kultúrák eliminálásával, Európában a kereszténység megtagadásával. Ami felé haladunk gyorsvonati sebességgel, az egy cseppfolyós, kontúrok nélküli, könnyűszerrel bármifelé taszigálható világ.

Korunk szemléletét – többek között – három, egymással kölcsönhatásban működő „szlogen” uralja: az eldobhatóság, a felcserélhetőség és a feledhetőség. Ezek jegyében minden „termékké” válik, amit a piac, a profitmaximalizálás határoz meg: az anyagvilágot, a természethez való hozzáállást, az emberi kapcsolatok rendszerét. Ezek a fogyasztói társadalom megdönthetetlennek tűnő alaptézisei, valójában a liberalizmus alapkövei, sőt „motorjai”, mozgatórugói.

Egy példa: a tartósnak mondott fogyasztási cikkek messze nem olyan tartósak, mint kellene legyenek. A javíthatatlanság bele van építve a termékekbe, jobban „megéri” valamit eldobni, mint kijavítani. Az eredmény a sokszorosan értelmetlen felesleg. Az anyagvilággal szembeni káros felfogásunk a máig itt maradt, sőt erősödő gyakorlati materializmus következménye. Az „újmarxizmus” és a woke-izmus kimondatlanul táplálják ezt a szemléletet, éltetik ezeket a folyamatokat. Ez a magatartás a felelőtlenség kultúrája.

Csak egy kis illusztráció: egy idős jezsuita ismerősöm mesélte, hogy amikor Amerikába kellett meneküljön Magyarországról, amerikai rendtársai látva, hogy nekiáll megstoppolni a kilyukadt zokniját, rászóltak, hogy ezzel „tönkreteszi az amerikai (ami már akkor sem volt persze amerikai) zokniipart!”. Manapság sajnos az elemi varrási ismeretekkel, így a stoppolás „művészetével” sincsenek tisztában a lányaink-fiaink…

Mi a következménye ennek a szemléletnek? A hihetetlen mértékű pazarlás! Néhány évtizede a falvakban a központi szemétgyűjtés ismeretlen volt, mindennek megvolt a helye, szerepe, hulladék nem keletkezett. A ma sokat emlegetett körkörös folyamatok organikus módon működtek faluhelyen, ma újra fel kell találjuk a „meleg vizet”: a komposztálást, a szelektív hulladékgyűjtést majd -feldolgozást. A pazarlás nyomai ott vannak az óceánokban az összesodródott hatalmas szemétszigetekben, az elszennyezett vízpartokban, az út szélére, erdők mélyére vetett tárgyak özönében. A tömeges és „összekacsintással” előidézett bűnök eltakarhatatlanok, lépten-nyomon kiütköznek, még ha a természet időről időre „jótékonyan” elfedi is ezeket.

Persze nehogy azt higgyük, hogy ez a három uralkodó szlogen csak az anyagi világot érinti. Az embert, a személyt is rombolják, pusztítják a társas kapcsolatokat, megölik a szerelmet, a családot, a házasságot, a barátságot, megkérdőjeleznek mindennemű emberi tekintélyt. Az eldobhatóság mit jelent az egyénre vetítve? Az örökös értéktelenség érzetét, az értékvesztettséget, ami végső soron megbetegíthet, sok testi betegségnek ez a mentális alaphelyzet az oka. A felcserélhetőség az identitásnélküliséget jelenti: nem kötődök sehová, nem leszünk képesek elköteleződni egy személyhez, közösséghez, ügyhöz. A feledhetőség mit eredményez? Nem hagyunk nyomot az életben, a környezetünkben, a világban, nem marad semmi utánunk, kihullunk az emlékezetből, mintha nem is léteztünk volna. Hiszen mire vágyik minden ember? Arra, hogy az egész élete „egy mondatban” összefoglalható, egységes legyen, ne legyen eldobható, felcserélhető, feledhető, vagyis ne legyen felesleges az egész. Az idősek közül a többség ezzel az érzéssel hal meg: nem ért semmit az élete, hiábavaló volt. E három szlogen uralkodóvá válása a teljes élet megélését, végső soron a boldogságot is megkérdőjelezi.

A „celebkultúra”, pontosabban „celebkultúrálatlanság” a legjobb bizonyítéka ennek. Olyan emberek tömege uralja a massmédiát, akik a leginkább eldobhatók, felcserélhetők, feledhetők… A tömegember falja őket, vagy inkább „felfalja”, vagyis eldobja, mert gyorsan rájön, hogy mennyire felcserélhetők, feledhetők.

Ezek a „bőr alá” befurakodó anyagelvű, a személy méltóságával, egyediségével ellentétes elgondolások a gyermekvállalással, a családi élettel szemben is hatnak. A „termékszemlélet” ott van a könnyen eldobható férfi-nő kapcsolatban, a házasságban. Már az első konfliktus esetén is azonnal ott van a javíthatatlanság érzése, ami miatt könnyedén kidobjuk az egészet: egy szépen induló kapcsolatot (mert szinte minden kapcsolat szépen indul), a gyermeket, a közösen felépült világot. Mindez egy csapásra értéktelenné, feledhetővé, felcserélhetővé válik.

Ezzel szemben a család, a férj, a feleség, a gyermek nem eldobható, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy a jog, az erkölcs ezt „megengedi” – pedig valójában nem engedi meg, mert láthatjuk: a nemzetfogyással és az ennek mélyén meghúzódó hihetetlen mértékű szenvedéssel és önfeladással fizetünk érte. Eddig a balliberális, uralkodónak tűnő hármas szemléletet és hatásait körvonalaztuk. Ezzel szemben alapmegállapításunk az, hogy ennek a nagyon káros szemléletnek a személy méltósága, egyedisége eleve ellene mond.

Mit szegez még ezekkel szembe a polgári-konzervatív-keresztény szemlélet? Az eldobhatósággal szemben az értékelvűséget. Értékesek vagyunk mi magunk egyénként és kapcsolatainkban. Ezt a keresztény személet a lehető legmagasabbra helyezi azzal, hogy Isten képmásai vagyunk, ez adja a legerősebb, elidegeníthetetlen méltóságot az embernek. Istennek mindannyiunkkal terve van, amit nekünk kell megfejteni és valóra váltani. A felcserélhetőséggel a többrétű markáns identitást állítjuk szembe: az óvott és ápolt emberi, családi kötelékeket, az élethosszig épített és önként vállalt elkötelezettséget több szinten – a házasságban a feleségem/férjem iránt, a lokalitásban gyökerezettségünket, a helyi közösség iránti vállalásainkat, a szolidaritást, a nemzetem iránti feltétlen szeretetemet. A feledhetőséggel szembehelyezzük a magas erkölcsiséggel párosuló markáns karaktert, a gerincességet.

Jelenkorunk egyik legnagyobb harca ennek a kétféle, egymással antagonisztikusan szemben álló szemléletnek a küzdelme. Egyelőre az első, a balliberális megközelítés áll nyerésre. Egy év múlva viszont egyszerre két választás lesz hazánkban és Európa minden országában: az első szint önkormányzati, ami a lokalitás, a második szint Európa állapotát mutathatja meg. A balliberális politikusok túlnyomó többsége az első hármas szlogen szerint él, a politikáját ezek határozzák meg, túlnyomórészt a „celebkultúra” részei, vagyis eldobhatók, felcserélhetők, feledhetők.

Mi viszont, akiknek fontos az értékelvűség, a magabiztos identitás és az elvhűség, olyan polgármestereket, önkormányzati és európai képviselőket válasszunk, akik ezeket az elveket vallják és ezek szerint is élnek. Megtisztulás kell Európának, különben elveszünk a balliberális áradatban!

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő