A zűrzavar után

Párizsban rengeteg nemzetközi szerződést írtak alá a modern korban, ezek közül viszonylag kevés szó esik az 1954. október 23-án ott tető alá hozott megállapodásokról. Pedig ezeknek nagyon is fontos szerepük volt abban a folyamatban, amely elvezetett a mai tragikus eseményekhez. Történt pedig, hogy a Németországi Szövetséges Köztársaságot (közkeletű nevén Nyugat-Németországot) az Egyesült Államokvalamennyi tagállam nevében meghívta a NATO-ba. Nem árt feleleveníteni a NATO (North Atlantic Treaty Organization) deklarált céljait. A szervezet, amelyet 1949. április 4-én jött létre, az egyéni szabadságon, a demokrácián, a jog uralmán alapuló közös örökség és civilizáció megőrzését tűzte ki céljául. Emellett az északatlanti térségben elő kívánta mozdítani a stabilitást és jólétet. Ennek érdekében a „fegyveres támadással szembeni” kollektív védelemről is döntöttek az aláírók. A ma is érvényes alapelv szerint: a felek „egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintik”.

A NATO az egyre agresszívebb Szovjetunió elleni védelmi szövetségként jött létre. Megalakulásának idején ment végbe – utolsóként Közép-Európában – Magyarország és Csehszlovákia szovjetizálása. Addigra nyilvánvalóvá vált, hogy Németország kettészakad, és keleti része a sztálini birodalom részévé válik, Ausztria pedig marad négyhatalmi megszállás alatt. A washingtoni – és főleg londoni – felháborodás álságosnak hatott, hiszen Közép-Európát sokkal korábban feláldozták. Azért használom a „feláldozták” kifejezést, mert az első világháború után itt létrehozott geopolitikai állapotokért egyértelműen London, Párizs és Washington volt a felelős. A térség kiszolgáltatása előbb a német majd orosz törekvéseknek egy másik Párizs-környéki békerendszer bűne. Londonban talán erkölcsi felelősséget érezhettek, ezért üzentek hadat Németországnak Lengyelország megtámadásakor 1939-ben; ezért fogadták be a csehszlovák, lengyel, jugoszláv emigráns kormányokat. De amikor valóban tenni kellett volna azért, hogy Közép-Európa a náci megszállás után megmeneküljön a kommunista szovjet megszállástól, nem tettek semmit! A NATO ennek a tudatosítását jelentette: a status quót rögzítették. Lemondtak Közép-Európáról, és nyomban hozzá is fogtak a Nyugat-európai Unió létrehozásához. Közben létrejött az Európai Szén- és Acélközösség, majd az Európai Közösség, végül az Európai Unió. De ez egy másik történet. A Nyugat-európai Unió – van egy ilyen érzésem – mintha lélekben még ma is létezne az Európai Unión belül.

A párizsi döntés, amelynek következtében az NSZK a NATO tagjává válhatott, döntő fontosságú volt. Hiszen a Németországi Szövetségi Köztársaság (NSZK) akkoriban igényt tartott egész Németország képviseletére, vagyis nem ismerte el a (szovjet megszállás alatt lévő) Német Demokratikus Köztársaságot (NDK). Németország és a Szovjetunió között pedig nem volt békeszerződés, amely lezárta volna a német–szovjet háborút. (Orosz felfogásban: a nagy honvédő háborút.) A Szovjetunió lépéshátrányba került Európában. Egyoldalúan befejezettnek nyilvánította hát a háborút, és létrehozta a „Varsói Szerződést”. Ez valójában a Szovjetunió és hat európai „szocialista” állam barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződése. (Eddig a Szovjetunió kétoldalú szerződésekkel kötötte magához az egyes „szocialista” országokat.) Természetesen – miként a NATO, úgy a Varsói Szerződés is kizárólag a védelemre irányult. Ennek értelmében szinte szó szerint a NATO-alapokmánnyal megegyezően, a szerződés tartalmazta a kollektív önvédelem jogát, beleértve a katonai erő alkalmazását is, ha valamely tagállamát támadás éri. E mellett mindkét szervezet alapokmánya sűrűn hangsúlyozta a béke iránti elkötelezettségét, az ENSZ alapokmányának betartását stb. A Varsói Szerződés 1955. május 14-én jött létre, másnap létrehozták a tagállamok összevont fegyveres erőinek Egyesített Parancsnokságát is. A főparancsnokok mindig szovjet marsallok és tábornokok, helyetteseik mindig lengyel főtisztek voltak.

A Varsói Szerződés államai a szovjet birodalom provinciái voltak. A szervezet katonai és politikai téren biztosította a Moszkva-központú kommunista birodalom működését. Ha a provinciákban lázadás tört ki, azt részben erre a szerződésre hivatkozva igyekeztek letörni, mint történt ez Magyarországon 1956-ban és Csehszlovákiában 1968-ban. A NATO természetesen hallgatott, hiszen csak a satus quón belüli műveletről volt szó. Ebből a szempontból tehát alapvető különbség volt a NATO és Varsói Szerződés között. Nagy szerencséje volt Közép-Európának, hogy az 1980/81-es lengyelországi lázadás letörésére a lengyel hadsereg vállalkozott, egy Jaruzelski nevű mészáros és többszörös puccsista vezetésével. Ő egy időben a Varsói Szerződés csapatainak főparancsnok-helyettese is volt. Így elkerülhettünk egy újabb „segítségnyújtást”. S meglehet, sokkal nagyobb bajt is.

A kockát tehát elvetették, az oroszok szerint a sulykot is. Bonyolult küzdelem kezdődött. A Szovjetunió elengedte Ausztriát, cserébe annak semlegességéért. Az egyezményt 1955. május 15-én hirdették ki. A világ egy nagy sakktáblává változott. Kuba, Indokína, Nicaraqua, Angola, Egyiptom, Chile, Szíria, Afganisztán! Sok mindent megéltünk – köztük megannyi „Pajzs”-hadgyakorlatot –, de eljött a pillanat, amikor a Varsói Szerződés kimúlt! Formailag 1991. július 1-jén. Antall József magyar miniszterelnöknek ebben nagy szerepe volt. Nagyon örültünk! Még abban az évben felbomlott a Szovjetunió is. Még jobb! A NATO maradt. Sőt! Elkezdett terjeszkedni. Az oly sokat szenvedett Közép-Európa 1999-ben csatlakozott. Mi, magyarok visszafogottak voltunk, a csehek, lengyelek talán lelkesebbek. Ezt követően még csatlakozott tizenegy ország – mind egykori kommunista vezetésű állam, köztük néhány volt szovjet tagköztársaság is. A NATO beszippantotta mindezen országok és nemzetek szívós problémáit. Gyűlöleteit, rögeszméit, megoldatlan vitáit. Jöttek a virulens albánok, bizonytalan északmacedónok, horvátok, bosnyákok, a vért ivott baltiak, eminens románok, fáradt bolgárok.

E folyamattal párhuzamosan Németország egyesült, és gazdaságilag Európa élére állt. Ha 1955-ben Nyugat-Németország csatlakozott a NATO-hoz, kis túlzással a kétezres évek elején Európát csatolták Németországhoz. Az eszköz az Európai Unió és az euró lett. Mostanra viszont látványosan bebizonyosodott – a Brexit után végképp –, hogy az Európai Unió viszont a NATO eszköze. A NATO pedig – katonailag és politikailag is – az Amerikai Egyesült Államok kezében van. Vagyis Európának és Németországnak is meg kell hajolnia. Teljesen irracionális döntéseket kell hoznia. Ezek szimbóluma, hogy német Leopárd harckocsik harcolnak az orosz fronton.

A Nyugat-Németország NATO-csatlakozásával elindított folyamat megállíthatatlannak tűnik. Egyenes és nyilvánvaló következménye volt Ukrajna hírbe hozása a NATO-val. Mostanában ez már tény. Csak egy valami akadályozza Ukrajna felvételét: a háború. Ezért is indították az oroszok. Hogy az 1955 óta tartó folyamatot megállítsák. Ennek része már az is, hogy olyan semlegességükben példátlanul sikeres államok, mint Finnország és Svédország is a NATO-ba igyekeznek. A finnek már ott is vannak. Az oroszok úgy érzik, ez Oroszország teljes elszigetelését, végső soron megsemmisítését szolgálja. Érzelmi oknak – ürügynek – ott az orosz kisebbség elleni, brutális ukrán fellépés.

Közben a NATO alapértékei mintha háttérbe szorulnának. Egyéni szabadságon, a jog uralmán, demokrácián alapuló örökség és civilizáció védelme. A stabilitás és jólét biztosítása. Mi ehhez csatlakoztunk. Csak szónoki a kérdés: vajon ez a háború ezt szolgálja? Vagy másképpen: az oroszok sarokba szorítása és megbélyegzése ezt szolgálja? Vigyázzunk: nehogy Nagy Honvédő Háború legyen a Különleges Katonai Műveletből. Vagy a nagy orosz zűrzavar. Mert mindig akkor jött meg az étvágy Moszkvában a terjeszkedésre, amikor úrrá tudtak lenni a káoszon, vagy sarokba szorítottnak érezték magukat.

A szerző történész