A háború műhelyében – Történhetett volna-e másképp?

Az amerikai szenátusban a NATO bővítéséről szóló vitát bemutató korábbi cikkeinkben áttekintettük a legfontosabb politikai szereplők véleményét, nem foglalkoztunk azonban a bővítés pénzügyi feltételeiről és a három kiválasztott ország alkalmasságáról szóló vitákkal. Ezt továbbra sem tartjuk érdemesnek, mert a költségek mai szemmel már nehezen megítélhetők, ami meg az országokat illeti nyilvánvaló volt, hogy ha geopolitikai érdekek indokolják a felvételüket, akkor teljesen mindegy, hogy egyébként mi jellemzi őket a demokrácia, a törvény uralma, a sajtó meg a szokásos más feltételek szempontjából. Mindazonáltal gazdaságtörténészek számára értékesek lehetnek az egyes országokról a Freedom House által adott jellemzések, mert a demokratikus politikai berendezkedés és a piacgazdaság kialakításának témaköréből számos, mindhárom országra azonos módon feltett, kérdésre adnak választ.

Számunkra azonban – most, a ki tudja milyen véget érő háború közepette – az a legérdekesebb, vagy legizgatóbb kérdés, hogy lehetett volna-e más kimenetele a szenátusi vitának, például olyan formában, hogy Közép-Európában egy semleges „el nem kötelezett” zóna kerül kialakításra, vagy legalábbis egy olyan korlát, hogy a volt szovjet köztársaságokat már nem vonják be a NATO kötelékébe, tehát a NATO-t nem tolják ki az orosz határokig. Bár erre a kérdésre a vita és a következő évi szavazás (80 százalék a bővítés mellett) alapján határozott nemet kell mondanunk, mégis, még most is érdemes elgondolkodnunk azon, hogy Közép-Kelet-Európának lehet-e más státusza, mint hogy egy ki tudja ki által irányított birodalom keleti perifériája legyen, kiszolgáltatva a tőle teljesen idegen érdekeket képviselők döntéseinek.

Ami a szenátusi vitát tanulmányozva meglepett, az az, hogy fel sem merült James Baker volt amerikai külügyminiszter neve, aki alig hét évvel korábban még azt ígérte az oroszoknak, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem fog keletre terjeszkedni. Lehet, hogy a szenátorok nem is tudtak erről az ígéretről? A külügyben tudniuk kellett, mert egy anyagukban szerepel Baker neve, de ott is csak úgy, hogy az orosz vezetők hivatkoznak az általa tett ígérrtekre, amelyeket egyébként a National Security Archive által 2017-ben nyilvánosságra hozott dokumentumok egyértelműen igazolnak.

Jellemző volt a vitára Európa, ezen belül Németország, de különösen az oroszok lekezelése. A bővítés mellett érvelők az európai országokat éretlen suhancokként kezelték, akik azonnal összeverekednének, ha az Egyesült Államok kitenné a lábát Európából. Jesse Helms, a bizottság elnöke például rögtön az első ülésnapon a bevezetőjében a következőket mondta: „Együtt kell elmagyaráznunk az amerikai népnek, hogy a NATO-bővítés éppen azért létfontosságú, mert ez biztosítja a békét és a biztonságot a következő évszázadban, és egyúttal biztosítja, hogy Amerikát ne kelljen ismét arra kérni, hogy megmentse Európát a zsarnokság előretörésétől.” Joe Biden, a bővítés egyik legerőteljesebb szorgalmazója is főleg azzal indokolta a NATO kiterjesztését, hogy Franciaország és Németország száz év nemzetállami lét ellenére még nem nőttek fel annyira, hogy az Egyesült Államok integráló szerepe nélkül békében megférjenek egymással.

A vitában már ekkor felmerült Ukrajna, sőt Fehéroroszország potenciális NATO-tagsága, többek között arra hivatkozva, hogy Oroszország és Ukrajna közötti, már akkor érlelődő konfliktust ez által tudnák megakadályozni. Ez persze olyan módon történne, hogy a bővítés ellen akkor már folyamatosan tiltakozó Oroszország is elfogadja, vagy kénytelen legyen elfogadni. Ugyanis a bővítés szorgalmazói Oroszországra eleve a hidegháború veszteseként tekintettek, akinek nincs más lehetősége, mint a neki kínált feltételeket helybenhagyni, vagy kizárni magát a művelt világból.

A kongresszusi vitát tágabb perspektívába helyezi, ha hozzávesszük még a geopolitikusok elméleteit is, különösen Hartford Mackinderét. Mackinder a világot központi területre (szívföld) és a körülötte lévő szigetekre osztotta és azt mondta, hogy aki a szívföld felett uralkodik, ami Mackinder idejében Oroszország déli sávja volt, az (természeti és emberi erőforrásai miatt) uralni tudja az egész világot. Alfred Mahan (1840–1914) az amerikai haditengerészet tisztje szerint a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni azokat a part menti területekhez való hozzáféréstől. Zbigniew Brzezinski már az ő nézeteiket fordította le a mai gyakorlat nyelvére, amikor a Nagy sakktábla című könyvében (amely a szenátusi vita előtt néhány hónappal jelent meg) kifejezetten a Mackinder által a szívföldnek nevezett területek (amelyek a volt Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságai és Ukrajna) feletti ellenőrzés megszerzését szorgalmazta. Brzezinski szerint Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik eurázsiai birodalom lenni, ha azonban Moszkva visszaszerzi az ellenőrzést Ukrajna felett, annak 52 millió lakosával és jelentős erőforrásaival, valamint a Fekete-tengerhez való hozzáférésével, Oroszország automatikusan ismét visszanyeri a szükséges eszközöket ahhoz, hogy Európát és Ázsiát átfogó, hatalmas birodalmi állammá váljon. Amerikának tehát az a feladata, hogy ezt megakadályozza.

Természetesen nem csak Amerikának voltak geopolitikusai, hanem Oroszországnak és Németországnak is, amelyek szemével nézve, ugyancsak a mackinderi elméletből kiindulva egész másképp néz ki a világ. Alexander Dugin orosz geopolitikus szerint Oroszország geopolitikai hivatása, hogy a közép-ázsiai országokat integrálva a Keletet és a Nyugatot összekösse. Karl Haushofer német geopolitikus pedig egy kontinentális blokk, vagyis egy Berlin–Moszkva–Tokió-tengely létrehozását tartotta szükségesnek.

A geopolitikai érvelések alapján az amerikai szenátus döntését logikusnak tarthatjuk, az amerikai elit birodalmi törekvéseit fejezte ki, amellyel szemben csak egy európai birodalmi érdeket lehetett volna szembe állítani és erre legkésőbb 2008-ban meg is lett volna a lehetőség, ha a NATO ukrajnai bővítését ellenző országok (az Európai Gazdasági Közösség alapító országai és Magyarország) végig kitartanak, és nem engednek az amerikai nyomásnak. Lett volna tehát lehetőség a mai háborúhoz vezető út megállítására, csak Európa a saját kárára nem élt ezzel a lehetőséggel, pedig 2008-ban az úgynevezett háttérhatalom még nem terpeszkedett el annyira az Európai Unió fölé, mint ahogy ez ma tapasztalható, vagyis a döntések sokkal inkább az államfők kezében voltak, mint most, amikor néhány minden legitimitást nélkülöző vezető akar dönteni Európa sorsáról.

Ennek ellenére a helyzet nincs teljesen veszve, a történelemnek sincs vége, csak éppen meg kell találni és hathatósan elterjeszteni azokat a koncepciókat, amelyek nem amerikai, vagy ma már inkább háttérhatalmi érdekeket, hanem az európai nemzetállamok érdekeit veszik figyelembe. Erre annál is inkább szükség van, mert az egyre bővülő és Törökországgal és Ukrajnával (meg természetesen Oroszországgal és Kínával is) is megfelelő kapcsolatot kiépíteni akaró Európai Unió jelenlegi konstrukciója ilyen bővítésekre nem alkalmas, ami Törökország több évtizedes előszobáztatásában is tükröződik.

Ötletekért nem kell a szomszédba menni. 2002–2003-ban volt egy Európai Konvent, ahol az európai együttműködés lehetséges formáit vitatták meg. Végül ebből született a jelenleg érvényes (de a bizottság és az Európai Bíróság által folyamatosan megszegett) lisszaboni szerződés, de e mellett számos más, a realitásokkal sokkal inkább összhangban lévő koncepció is felmerült. Most az új európai parlamenti választások előtt talán érdemes lenne ezeket előszedni, mely elgondolások egyben egy közös választási programja is lehetne a nemzetállami szuverenitás megfelelő fokának fenntartása mellett elkötelezett pártok számára.

Az amerikai szenátus valamikori döntésén, hogy az amerikai érdekeket szolgált, nem kell megsértődnünk, a feladatunk az, hogy a saját magunk számára dolgozzunk ki geopolitikai koncepciókat és azokat igyekezzünk minél hatékonyabban átültetni a gyakorlatba.

Vége a sorozatnak

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója