Egy szent, aki nagyon kéne

Nem ismerjük, nem látjuk, nem becsüljük eléggé. Az idő távolba vesző köde nem igazán elfogadható magyarázat: Szent István vagy éppenséggel Attila példája mutatja éppen. Velük ellentétben a lovagkirálynak, vagy – Ignácz Rózsa nyomán, igen szépen – ünnepi férfiúnak nevezett Szent László királyunk a magyar szentek imponáló gazdagságú sorában bizony rangban-elismertségben-megbecsültségben-népszerűségben manapság alighanem jócskán az alsóbb régiókban szerénykedik, vélhetően-gyaníthatóan még Szent Margit és talán még Szent Erzsébet által is megelőzötten. Pedig…

Nemcsak herkulesi erejű, hatalmas termetű ember (Isten atlétájának is nevezték), de kiváló fizikai adottságai mellett egészen rendkívüli jellem – mélyen vallásos, rendkívül tiszta lelkű, kifejezetten melegszívű, igen-igen bátor, ugyanakkor erkölcsös és nagyszerű szellemi képességekkel rendelkező uralkodó is volt, az Árpádok nem mindennapi génekkel bíró nemzetségének egyik legreprezentánsabb egyede. A középkori magyar egyház gazdaságát éppúgy ő alapozza meg, mint a törvényhozás, a törvénykezés egész rendjét és az ország belső biztonságát. Ő „hódítja meg” – azaz: békésen Magyarországhoz csatlakoztatja – Horvátországot, és ezzel – mellesleg – létrehoz egy, szinte egész Európában páratlan, életképes 800 éves államszövetséget (ha a horvátok erről a közelmúltban vagy akár ma netán másképp vélekednek, arról nem szegény László tehet) és távolról sem utolsósorban olyan szeretet és megbecsülés övezte – hiteles történelmi dokumentumok által bizonyítottan –, hogy annak mértéke és ereje szinte minden elképzelést felülmúl. Elhunytakor, 1095. július 29. után „siratta az egyetemes magyarság, a papság és a nép, együtt a gazdag és a szegény, a gyászoló ifjak és szüzek, sötét ruhában, három éven át nem táncoltak, és mindenféle hangszer elnémult a gyász ideje alatt.” Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté László királyt, mielőtt az egyház ezt hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem vitában álló peres felek is, közben a csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett. Szokássá vált, hogy sírjánál döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt. (Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot is.) Az is elterjedt, hogy halála után, „míglen a hívek a nyári napok hősége s a hosszú út miatt haboztak, hogy testét Váradra vigyék-e (ugyanis az ő meghagyása szerint ide kellett volna temetni, de úgy látszott, okosabb a fehérvári egyház mellett dönteni, minthogy az volt közelebb), egy fogadóhoz értek, ahol a fáradtságtól és a szomorúságtól elaludtak. Miután elnyomta őket az álom, a kocsi, amelyre a testet rakták, mindenféle állati vonóerő nélkül magától indult Váradra a helyes úton. Felébredvén nem találták a kocsit, és vigasztalhatatlanul futkostak szerte a vidéken, amíg meg nem találták a Várad felé magától futó szekeret, s a ráhelyezett szent testet.”

Akinek ilyen híre-neve és legendáriuma van a magyar életben évszázadok hosszú-hosszú során át, a legkevesebb, ha ideállá válik. És lássuk be: ő az a szent, akire talán a legnagyobb szükség volt és volna ma is, szinte mindentől függetlenül. (Bár most e téren nem is állunk olyan rosszul, mindazonáltal Szent László az a szent ebben a nagyon is aggasztó 21. századi világban, aki még így is, most is nagyon kéne…) Gondoljunk kiváló ősrégi barátom, Döbrentei Kornél 1999-es példázatára: miután elmondja, hogy 1092-es szentté avatása után a nagy király hermába zárt fejét évszázadokon át a seregek előtt vitték a csatákban, harci buzdításul, közli: a tatárokkal vívott egyik ütközet során az ezüst fej eltűnt, majd amikor előkerült, nedves volt, mintha megizzadt volna a vitézi szellem fölizzítása közepette. „Ha ma jönnél segíteni”, írja Döbrentei, „hiszem, jobban megizzadnál.” Hát idvezlégy, kegyelmes Szent László király.

A szerző író