U Kraina

Ritkán fordul elő, hogy egy országot úgy hívjanak, hogy „ami a határnál van”, miközben ez az „önálló és független” ország halálos ellenségeként tekint arra a „valamire”, amelynek ő a határvidéke, és amelynek Oroszország a neve. A lassan ötszáz napja zajló egyre véresebb konfliktus most újabb drámai szakaszához látszik érkezni. Amikor e sorokat írom, még csak bizonytalan és ellentmondásos hírek érkeznek arról, hogy a háborúban fontos katonai szerepet játszó Wagner nevű alakulat szembefordult az orosz hadsereggel, de céljai egyelőre csak nagyon nehezen beazonosíthatók. Ez az írás nem is e szembefordulást, mint jelenségnyalábot próbálja elemezni, hanem inkább azt latolgatja, hogy ha az iszonyatos pusztítás és szenvedés után egyszer véget ér a háború, vajon lehet-e egyáltalán a megbékélésnek olyan módja, amely esélyt adna mindkét országnak arra, hogy anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben is az emberséges, méltóságteljes élet feltételeit normális együttműködés keretében együtt teremtsék meg.

Ma ez teljesen utópisztikus célnak látszik, de amikor hajlamosak vagyunk mindezt lehetetlennek vélni, nem árt arra gondolnunk, hogy láttunk azért már Európában példákat arra, hogy egymás halálos ellenségeiként fellépő országok között tartós, békés, kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködés alakuljon ki. Az időben legközelebbi példa Németország és Oroszország lehetne, amelyek között a német újraegyesítést követő három évtized egyértelműen ilyen volt, noha most éppen annak vagyunk tanúi, hogy miként lehet egy ilyen, igen tartósnak ígérkező együttműködési rendszert hihetetlenül rövid idő alatt brutálisan szétzúzni, igaz, némi birodalmi rásegítéssel, lásd az Északi Áramlat gázvezeték „pedagógiai” célzatú felrobbantódását. (Amúgy az angolok, franciák, németek az elmúlt nyolcszáz év során szintén több tucat háborút vívtak egymással a legkülönfélébb kombinációban, sok millió halálos áldozattal, az utóbbi hetven év során azonban mégiscsak képesek voltak a békés együttműködési rendszer létrehozására.)

Az Economist, mint a globális véleményhatalmi rendszer fontos eleme egy elgondolkodtató elemzést tett közé Újjáépítés 2.0 címmel, és persze Ukrajna újjáépítéséről van szó benne. A cikk azt latolgatja, hogy ilyen iszonyatos pusztítás után miképpen lesz Ukrajna független, békés, demokratikus, szellemileg és anyagilag is gazdag ország. Sajnos maga az írás nem nagyon tud túllépni az uralkodó globális narratíva adta korlátokon, de többször is említést tesz arról, hogy e hosszú távon is tartós állapot csak úgy képzelhető el, ha ezzel együtt Oroszország is békés, demokratikus és anyagilag és szellemileg is gazdag ország lesz. Azt nem nagyon részletezi az elemzés, hogy ezt hogyan kellene véghez vinni, de abban egyet is érthetnénk a szerzővel, hogy erre volna szükség, és hogy tartós béke csak úgy képzelhető el, ha mindkét országban ez következik be.

Van azonban egy „jelentéktelen apróság” és ez az, hogy egy ilyen állapotra való törekvés sajnos csak az európai nemzetállamok szintjén látszik evidenciának, ám e hatalmi szint felett még van két (lehet, hogy több is, de ennek elgondolásához nekem már nincs elég képzelőerőm) szint, amelyek viszont ennek kifejezetten az ellenkezőjét akarják. Az egyik az agónia fázisában lévő amerikai birodalom, a másik pedig az amerikai birodalmat s „elődjeit” felemelő, majd eldobó „birodalomkiválasztó főhatalom”. Az amerikai birodalom agóniája elnyújtásának egyetlen módja a permanens globális háború szítása, mert csak így tudja folyamatosan azt a hamis látszatot kelteni, hogy csak ő képes a „világrend békéjét” fenntartani. Vagyis azért provokál ki újabb és újabb háborúkat („programozott káosz”), hogy ezzel félelemben és bizonytalanságban tartsa a világot és önmagát, mint a „biztonság” egyetlen garanciáját tudja feltüntetni. Az orosz–német együttműködés lerombolása, Németország és Oroszország brutális meggyengítése és függő helyzetbe hozása tehát logikusan következik az amerikai birodalom degeneratív törekvéseiből.

Oroszország és Németország meggyengítése és függő helyzetbe hozása az egy hatalmi szinttel magasabban elhelyezkedő „birodalomkiválasztó főhatalomnak” is érdeke (ebben tehát azonos a második és harmadik létszint), ám ez az egy hierarchikus szinttel magasabban lévő főhatalom ezt egészen más stratégiai célra alapozva kívánja elérni. Ő ugyanis a degeneratív fázisából már vissza nem fordítható amerikai birodalmat akarja végleg „visszavonni”, hogy az általa erre a szerepre már sokoldalúan előkészített Kínát tegye a helyére. Míg az amerikai birodalom Oroszország alávetését s korlátlan kifoszthatóságát saját agóniájának meghosszabbítása érdekében próbálja elérni ezzel az általa kiprovokált háborúval, a birodalomkiválasztó főhatalom Oroszország meggyengítésével és függő helyzetbe hozásával Kína számára készíti elő, hozza „konyhakészen fogyasztható” állapotba ezt a roppant energia- és nyersanyagforrásokkal rendelkező országot. Először mint az Amerika után világbirodalommá előlépő Kína vazallusállama, aztán pedig a kínai világbirodalom egy északi tartományaként.

Számos jel utal tehát arra, hogy mivel Oroszország meggyengítése és függő helyzetbe hozása a még regnáló amerikai birodalom és az őt e háború nyomán éppen „leváltani” készülő birodalomkiválasztó főhatalom számára egyaránt fontos stratégiai cél, így egyelőre működni látszik a köztük lévő, történelmileg persze csak ideiglenes „szinergia”. A világ igazi megpróbáltatásai azonban csak e szinergiamegbomlás után kezdődnek majd el.

A szerző közgazdász