A háború műhelyében – Az orosz kapcsolat

Az amerikai szenátus 1997. október végén egy teljes napot szentelt a NATO–orosz kapcsolatok megtárgyalására, bár vita kevés volt, inkább beszédek hangzottak el, amelyeket a félreértések elkerülése végett írásban is benyújtottak. A szenátus külügyi bizottságának tizennyolc tagjából nyolcan voltak jelen közöttük a bővítés fő szorgalmazói, a bizottság elnöke, Jesse Helms és az elmaradhatatlan Joe Biden (az Egyesült Államok jelenlegi elnöke). A meghívott külpolitikai szakértők: Henry Kissinger, őt nem kell bemutatni, Thomas Pickering politikai ügyekért felelős államtitkár-helyettes, aki korábban az Egyesült Államok oroszországi nagykövete volt, Jack Matlock, az utolsó nagykövet a Szovjetunióban, William Odom nyugalmazott altábornagy, a Hudson Intézet nemzetbiztonsági tanulmányokkal foglalkozó részlegének igazgatója és Dimitri Simes, a Nixon Center for Peace and Freedom elnöke.

A vitához, vagy inkább meghallgatáshoz, a Kongresszusi Kutatószolgálat készített írásos anyagot, amelyben röviden ismertették a hidegháború utáni NATO–orosz kapcsolatokat, az Észak-atlanti Együttműködési Tanács, a Partnerség a Békéért program működését és a néhány hónappal korábban aláírt NATO–Oroszország Alapító Okiratot, amely azután a bővítésről szóló vita legfőbb témaköre lett. Ez az anyag már rögtön jelezte a bővítés orosz ellenzését és a NATO–Oroszország Alapító Okirat körül kialakult amerikai vitákat, amelyek arra koncentrálódtak, hogy mekkora szerepe lehet Oroszországnak a NATO döntéseiben, különösen a bővítést érintő kérdésekben. A külügyminisztérium képviselői főleg Kissinger és Biden aggódására válaszolva váltig hangoztatták, hogy semmi, ami meg is felelt a valóságnak. Kérdés ezek után, hogy az oroszok miért írták alá? Valószínűleg azért, mert az Alapító Okirat által létrehozott Állandó Közös Tanácsban elmondhatták a véleményüket, és ezt a hazai közvélemény számára eredményként lehetett felmutatni.

Az öt meghívott előadó közül négyen bár eltérő vehemenciával, de egyértelműen a NATO-bővítés mellett foglaltak állást, és csak az utolsó szovjetunióbeli nagykövet, Jack Matlock próbálta lebeszélni a szenátust a bővítésről, mely arány lényegében tükrözte a következő évi szavazás eredményeit is (80:19 volt a bővítés javára).

Bár mindegyik érvelés érdekes volt, a pálmát kétségtelenül Kissinger előadása vitte el, aki a bővítést nem egyszerűen közép-európai kérdésként fogta fel, hanem az egész folyamatot globális geopolitikai perspektívába ágyazta.

Amerika nélkül Európa egy félszigetté válna Eurázsia csúcsán – mondta Kissinger –, amely képtelen lenne egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennállna a veszélye, hogy fokozatosan az ókori Görögország Rómához viszonyított helyzetéhez hasonló szerepben találná magát – az egyetlen nyitott kérdés csak az, hogy Amerika vagy Oroszország fogja-e játszani Róma szerepét. Európa nélkül Amerika sziget lenne Eurázsia partjainál, és pusztán egyfajta erőegyensúlyi politikára lenne kárhoztatva, amely nem tükrözi nemzeti géniuszát.

Európa nélkül Amerika útja magányos lenne; Amerika nélkül Európa szerepe közelítene a jelentéktelenséghez. Ez az oka annak, hogy Amerika ebben a században kétszer is arra a következtetésre jutott, hogy Eurázsia egy hegemón hatalom általi uralma létfontosságú érdekeit fenyegetné, és háborút indított ennek megakadályozására. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ez az érvelés mennyivel másképp hangzik, mint hogy a gonosz Hitler ellen, Európa szabadságáért léptek be a háborúba, vagy most, hogy Ukrajna szabadságharcát segítik az elvetemült Putyinnal szemben.)

Kissinger hangsúlyozta, hogy a jelentős amerikai szerepvállalás Európában az európai kohézió előfeltétele. Enélkül az Európai Unió a német dominanciától való félelemben bukna meg, Franciaország viszontbiztosítást látna egy orosz opcióban, történelmi európai koalíciók alakulnának, amelyek hagyományos törékenységüket irrelevanciával súlyosbítanák; Németország nacionalista szerepvállalásra, Oroszország pedig revansizmusra csábulna.

Az amerikai jelenlét Európában egyfajta egyensúlyt biztosít. Franciaországnak biztonsági hálót nyújt a német hegemóniával szemben, Németországnak pedig egyfajta érzelmi kikötőt az európai egyesülési folyamat lassulása közepette, valamint védelmet nyújt a külső veszélyekkel és a túlzott európai nacionalizmussal szemben. Még Oroszország is sokat nyerhet az amerikai jelenléttel, amely a legjobb garancia a történelmi európai rivalizálás újbóli felbukkanása ellen. Európa önmagában nem képes kezelni a két legveszélyesebb orosz eshetőséget: a nacionalizmus újjáéledését vagy az összeomlást. Egy megosztott Európával szembesülő Oroszország ellenállhatatlan kísértést érezne arra, hogy betöltse a vákuumot. Egy Európától elszakadt Amerika elveszítené külpolitikájának egyik horgonyát – mondta Kissinger.

Minden a NATO-val kapcsolatos ellenérzésem dacára el kell ismernem, hogy Kissinger érvelésében van igazság, a nagyjából egyenlő erősségű országok közötti rivalizálás valóban háborúk sorához vezetett Európában (és persze máshol is), amit csak még hatalmasabb külső erővel, egy mindenki felett álló hegemón hatalom jelenlétével lehet megakadályozni, legyen ez a hatalom az ókori Róma, a fénykorában lévő Anglia, a világhatalommá növekedő Amerika vagy Oroszország.

Henry Kissingertől még egy érdekes fejtegetést kell kiemelni, ami az orosz–kínai viszonyra vonatkozik. Rod Grams minnesotai szenátor tette fel a kérdést, hogy a NATO bővítése nem arra fogja-e ösztönözni Oroszországot, hogy a Nyugattal való együttműködés helyett Kínával és az olyan „gazember” államokkal működjön együtt, mint Irán, Irak és Líbia.

Kissinger szerint Oroszország Kínával való kapcsolatait a saját nemzeti érdekeinek megfelelően fogja alakítani és nem a Nyugat irányába érzett haragja vezeti ebben. Ugyanakkor vannak bizonyos geopolitikai realitások. Van egy 4000 mérföldes határ, amelynek egyik oldalán egymilliárd ember él, a másik oldalán pedig 30 millió. Ez nem ideális helyzet egy szorosabb politikai együttműködéshez, nem alap egy természetes partnerséghez. Hogy Oroszország és Kína együttműködik-e, saját alapvető érdekeik fogják meghatározni, és ezt nem nagyon fogja befolyásolni, hogy Lengyelország a NATO tagja lesz-e vagy sem.

A NATO-bővítést szorgalmazó többi szakértő a Kissingeréhez hasonló gondolatokat vetett fel, de sokkal szűkebb perspektívából szemlélve a világot. Ezért csak Jack Matlock érvelését érdemes megemlíteni, aki Amerika utolsó nagykövete volt a felbomló Szovjetunióban, de hallgassuk őt magát:

„Úgy gondolom, hogy új tagok felvétele ebben az időben és ilyen körülmények között elhibázott politika… ahelyett, hogy javítaná az Egyesült Államok, szövetségesei és a szövetségbe belépni kívánó nemzetek biztonságát, olyan események láncolatát ösztönözheti, amelyek a Szovjetunió összeomlása óta a legsúlyosabb biztonsági fenyegetést jelenthetik erre a nemzetre.

Az én kiváltságom volt, hogy jelen lehettem a szovjet birodalom utolsó éveiben. Azok az orosz politikai vezetők, akik ma is hatalmon vannak Oroszországban, voltak a végső erő, amely szétverte a szovjet birodalmat. Ezt elfelejtik azok, akik azt mondják, hogy Oroszország mindig is imperialista volt, és valószínűleg az lesz a jövőben is… az orosz vezetéssel való együttműködéssel vetettünk véget a hidegháborúnak. Akik azt mondják, hogy »megnyertük a hidegháborút«, azoknak természetesen igazuk van. De… részben azért nyertük meg, mert meggyőztük az oroszokat, hogy az ő érdekük is az, hogy véget vessenek neki.

Ha tehát most úgy kezelnénk Oroszországot, mintha legyőzött ellenség lenne, és potenciális fenyegetést jelentene a jövőben, akkor ugyanazt a hibát követnénk el, mint az első világháború után, amikor kizárólag Németországot okoltuk az első világháborúért, és nem gyógyítottuk meg a Németország és a nyugati hatalmak közötti szakadékot, ami miatt Európa sebezhetővé vált egy újabb háborúval szemben. Tény, hogy senki sem fenyeget Európa újbóli felosztásával. Ezért abszurd azt állítani, ahogyan egyesek tették, hogy új tagokat kell felvenni a NATO-ba, hogy elkerüljük Európa jövőbeli megosztottságát.”

Most, hogy a NATO hathatós részvételével folyik az orosz–ukrán háború, el lehet azon gondolkodni, hogy 1997-ben melyik érvelésnek volt igaza.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója