Brüsszelből érkezett egy rendkívüli bizottság a hivatalba egy magyarul beszélő NGO-delegáció kíséretében, s érkezett velük egy tesztsor is, amit minden alkalmazottnak ki kellett tölteni. J. Károlyt is behívatták a főosztályvezető tárgyalójába, és ettől rossz érzése támadt, hiszen a munkatársakat oda csak valóban rendkívüli esetekben hívták, mint például fegyelmi ügyekben vagy előléptetéskor. J. Károly eddig kétszer járt ott, egyik alkalommal sem az előléptetés miatt.
Vele szemben ott ült egy brüsszeli (J. Károly nem tudta róla eldönteni, hogy igazi férfi vagy igazi nő-e). Mellette a magyarul beszélő, leginkább egy zombinak vagy robotnak kinéző ügynök (vagy egy értelmiséginek látszó robot – J. Károly ezt sem tudta eldönteni, és kicsit zavarba is jött, mert volt benne valami, ami Karcsira, a teknősére emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy a teknős még soha semmilyen nyelven nem mondott semmit).
A tesztsor rövid volt, viszont reprezentatív, legalábbis ezt mondta a magyarul beszélő ügynök. Felhívta a figyelmét, hogy alaposan gondolja át a válaszokat, mert ebből készül a jelentés az ország demokratikus gondolkodásáról.
Karikázza be az ön szerint helyes választ az alábbi kérdésre! Demokratikus eljárásnak tekinti-e a bevándorlók kötelező elosztását?
De hiszen itt csak az szerepel, hogy „Igen” – értetlenkedett J. Károly, mire a biztos (mármint a biztosan magyarul beszélő, Brüsszelbe helyezett NGO-ügynök) mosolyogva felelte, hogy csak egy helyes válasz létezik, azt kell bekarikázni.
Támogatja-e az LMBTQ-aktivisták minden területen kiemelt szerepének elismerését, beleértve az iskolákat is? Itt már több válaszlehetőség is volt, ráadásul az indoklással együtt, mégpedig: „1. Igen, mert mindenki számára lehetővé kell tenni a heteroszexuális keresztény demagógiával szembeni szabad választást. 2. Igen, mert a hagyományos családi értékek akadályozzák a haladó szemlélet érvényesülését. 3. Igen, mert csak.”
J. Károly vakargatta a fejét, és bekarikázta a harmadik lehetőséget, nem szerette volna, ha legközelebb a felmondólevelét kellene átvennie ebben a tárgyalóban. Ám a következő kérdésnél leblokkolt.
Egyetért-e a kormány álláspontjával, miszerint a szomszéd országban folyó szabadságharcot azonnali béketárgyalásokkal kell lezárni, újra kell gondolni a szankciós politikát, a demokratikus nyugat pedig se fegyverekkel, se pénzzel ne segítse egy makulátlan mintaállam jogainak érvényesülését?
J. Károly azért blokkolt le, mert itt is csak egyetlen válaszlehetőség volt, hogy „Nem”; és a kérdést is megtévesztőnek, illetve hamisnak tartotta. Baja volt a szabadságharc kifejezéssel és a nyugat demokratikus jelzőjével, azzal is, hogy makulátlan és mintaállam, meg hogy vajon kinek a jogként értelmezett hegemón követeléséről van szó.
A kérdésben sok minden szándékosan össze volt keverve. J. Károly nem értett sem a kis, sem a nagypolitikához, viszont nevezzék ezt akárminek vagy akárki érdekének, ő a saját érdekét is figyelembe vette, ami azt diktálta, hogy legyen béke, ne legyenek szankciók és égbeszökő árak, egyébként pedig kívülről ne szóljon bele senki, hogy ő milyen legyen belül.
A „nem” választ lehúzta, odaírta mellé, hogy „igen”, majd a magyarul beszélő és a magyarul nem beszélő legnagyobb ámulatára felállt az asztaltól, a demokráciatesztet pedig összetépte. A következő lapig el sem jutott. Az egytől tízig terjedő skálán az előre meghatározott egyessel vagy kettessel értékelhette volna a kormány, kilencessel vagy tízessel az uniós intézmények tevékenységével való elégedettségét.
Nem az irodába ment vissza, hanem a büfébe, ahol megkérdezte Esztert, hogy neki is ki kellett-e töltenie ezt az izét.
Eszter azt mondta, hogy nem, mert ő nem a hivatal alkalmazottja, de hallotta, hogy ezzel a felméréssel azt akarják bizonyítani, hogy a társadalom teljesen mást gondol, mint a kormány. Ezt fogják lobogtatni, hogy ne kelljen kifizetni az országnak járó pénzeket, ami egyébként már nincs is meg, mert elköltötték a háborúra és a saját vakságuk által megdrágított energiára.
J. Károly ezen is elgondolkodott, és igazat adott a büfés Eszternek, meg azon is, hogy mától kezdve ő az ügynökök szemében nem a társadalom része, csak egy kellemetlen szálka, amit bármi áron el kell távolítani.
A szerző irodalomtörténész