Waterloo

„Jaj, jaj, Waterloonál Napóleon megadta magát” – énekelte valamikor az ABBA együttes kissé pontatlanul, de nagyon hatásosan. Június 18-án vívták a waterloo-i csatát 1815-ben. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a világtörténelem leghíresebb ütközete, pedig volt ennél sokkal véresebb is, olyan is, amelyik nagyobb téttel bírt, amelyben több hősiesség mutatkozott vagy nagyobb távlatokat nyitott. Mégis ez a waterloo-i csata úgy ment át a köztudatba, mint a vereség, a bukás szinonimája. Waterloo-t szinte csak egyetlen ember sorsához kötik: Bonaparte Napóleonéhoz. Vele elbukott a francia vezetésű egyesült Európa, de nem bukott el Franciaország, s ami meglepőbb: nem bukott el a francia forradalom számtalan vívmánya sem. Most persze ne a király- és tömeggyilkos guillotine-terrorra, a habzó szájú jakobinusokra gondoljanak, hanem a polgári szabadságjogokra, az új (kapitalista) gazdasági rendre, a Code Napoleon törvénykönyvre, a Becsületrendre és ilyesmikre.

A „korzikai antikrisztus”, a semmiből jött „kis káplár”, a koronákkal, országokkal, népekkel sakkozó császár bukott el. Így kellett lennie. S vele a francia köztársaság. Nem ellentmondás ez. Napóleon – az ókori Róma mintájára a köztársaság császára volt. A császár nem elég jó szó sem az ókori caesarokra, sem Napóleonra. Imperator, ez fejezi ki a valós helyzetét. Császár lehetett (Habsburg) Ferenc vagy Rőtszakállú Frigyes is. De az Imperator a népre támaszkodott. Nem isten kegyelméből uralkodott, hanem formailag is a nép megbízásából. A szenátust és az egyházat csak felhasználta. Hét koalíciót tákoltak össze Napóleon ellen – azaz a forradalom ellen – az angolok, s a hetedik sikerrel járt. A „kalmárnemzet” nem sajnálta a pénzt és mások vérét. Nem tűrhette a veszélyes riválist. Anglia ügyesen fel is használta Európa népeinek – uralkodóinak, nemességének, egyházainak – ösztönös ellenállását a francia hegemóniával – és gondolattal – szemben. Így sikerült újra meg újra csatasorba állítania az osztrákokat (velük sajnos minket is), poroszokat és mindenféle németeket, spanyolokat, törököket s végül az oroszokat is. Napóleon testvéreit, rokonait, tábornokait, tette meg királlyá Hollandiában, Nápolyban és Itália egyéb területein, Spanyolországban, a német fejedelemségekben, Lengyelországban. Feleségül vette a legyőzött Ferenc osztrák császár és magyar király lányát, s így gyermekének a „Sasfióknak” Ferenc a nagyapja volt. Mégsem volt ez az „egyesült” Európa, legfeljebb az ő birodalma.

Kétszer is tönkreverte a büszke Sándor orosz cárt – Austerlitznél és Eylaunál –, de olyan kíméletesen bánt vele, mint egy hímes tojással. Hiába, az orosz, porosz, osztrák, spanyol nemesi és uralkodói gőg csak erősebbnek bizonyult. Pedig Napóleon azt gondolta, hogy a „tilsiti mű”, azaz a francia vezetésű Európa és Oroszország szövetsége megtörheti az angolokat.

Waterloo a bukás szinonimája, pedig ott valakik győztek is. Az angolok és a poroszok. Wellington és Blücher. S ha ők nem lettek volna elegek, jöttek volna az oroszok, osztrákok, bajorok, svédek, csehek, magyarok, spanyolok, horvátok mindenféle népek. Miként volt ez a – valóban sorsfordító – lipcsei csatában, 1813-ban, ahol Napóleon sorsa eldőlt. Onnan már csak egy lépést kell visszamennünk az időben, a borogyinói ütközetig, amelyet megnyert ugyan a császár, elfoglalta Moszkvát is, csak azzal nem számolt, hogy Oroszország valódi ereje Moszkván túl van. A méretekben. Az elszántságban. A természet adta védelemben s talán valami transzcendens elhivatottságban is. Oroszországot megtámadni nagy hiba volt. Megvolt a logikája, oka, elő is volt készítve, fel volt építve, és mégis. A borogyinói csata 1812. szeptember 7-én zajlott. Nyugat-Európa egyszerűen nem volt képes felfogni az orosz méreteket és az orosz lélek legfontosabb elemeit sem. Ez így volt 1941-ben is, amikor újra megindultak a nyugat-európai csapatok Moszkva felé. Csak akkor már német vezetéssel. Megakadtak. Igaz, győzni az oroszok csak és kizárólag az Egyesült Államok és a Brit Birodalom segítségével tudtak. Sokan hasonlítják a mai helyzetet 1812-höz, 1941-hez. Nem szabad! Teljesen más világban élünk, mások a viszonyok. Az űrben cirkáló műholdakról bárki benézhet a csataterekre. A lövészárkokba. Köd? Domb? Sötét? Üzenet, futár? Nem érdekes. Európa is más. Oroszország is más. Még az Egyesült Államok is más. 1812-ben Amerika elküldte első hadüzenetét. Kinek? A Brit Birodalomnak. Míg Európában Napóleon bukását intézték, a britek elfoglalták Washingtont, felgyújtották a Fehér Házat is. Micsoda marhaság!

Azért volt az oroszoknak is Waterloo-ja. 1991-ben. Nem csatatéren, sokkal inkább a lelkekben. Ezt nehéz feldolgozniuk. Oroszország európai területei vészesen összezsugorodtak. Birodalmukba az első világháborúig beletartozott Finnország, Lengyelország, a három balti állam, Ukrajna csaknem Lembergig. A második világháború után Szovjetunió néven a birodalom határa itt volt Csapnál, bent a Kárpát-medencében, Kijev és Lvov kitüntetett „szovjet városok” voltak, csakúgy, mint a balti területek, Moldova, a Kaukázus városai. Mindenhol oroszul beszéltek, vagy oroszul is. Ehhez járult még a birodalom külső gyűrűje. A provinciák vagy szovjet gyarmatok. Európában egészen Berlinig, Szófiáig, Ázsiában Ulánbátorig.

Ebből mára az lett, hogy Helsinki, a NATO-ba belépett Finnország fővárosa háromszáz kilométerre van Szentpétervártól; csak kicsit több Tallinn, ahol 2007-ben a lakosság csaknem fele orosz vagy fehérorosz volt. A balti államok a NATO „héjái”. Az ukrán határ – Ukrajna teljesen nyíltan törekszik a NATO-ba, Moszkvától nagyjából ötszáz kilométerre található. Csap és Moszkva között 1300 kilométer van. Nekünk jó volt, hogy eltávolodtunk, s közénk került egy elválasztó állam. De ez a háború mindent átír. Hirtelen el is tűnhet ez a távolság: az orosz birodalom újbóli megjelenésével vagy egy agresszív, kiszámíthatatlan Ukrajnával a határunkon.

A háború még tart. Nem tudni, lesz-e még egy újabb Waterloo-ja Oroszországnak. Újjászületik vagy végleg elenyészik a „Harmadik Róma”. Napóleon annyit akart, hogy Oroszország ismerje el politikai és gazdasági érdekeit. A németek már tovább mentek, az ország megsemmisítését is célul tűzték. Az oroszok most úgy érzik, a „Nyugat” az orosz nép elpusztítására tör. Katonai erejük, s főleg gazdasági erejük össze sem vethető az Egyesült Államok és a „Nyugat” erejével. Teljesen más a helyzet, mint a napóleoni háborúk idején vagy a második világháborúban volt. Az igaz, hogy a napóleoni „Nagy Hadseregnél” vagy a Wehrmachtnál kevésbé félelmetes konkrét ellenféllel állnak szembe, de a vérükben érzik, hogy ez nem marad így. Ezért ez a furcsa háború. Oroszország nem akar győzni, mert azzal magára zúdítaná az Egyesült Államok (NATO) hadseregét. De veszíteni sem akar, mert az veszélyes presztízsveszteség lenne. Ezt már mindenki érti, az ukrán bunkervezetésben ülők is. De sajnos nem csak nekik érdekük, hogy minél tovább tartson a háború!

Napóleon, amikor már a vesztét érezte – kihirdette a világbékét. Békét akart, mert már nem volt ereje harcolni. Őszinte volt-e? Azt hiszem, igen. Ellenségei fütyültek a világbékére. Lázasan dolgoztak Bécsben a maguk rendszerén. Ott volt Sándor cár, a porosz király, az osztrák császár. Kétszáz német, olasz és egyéb fejedelem. Egy Metternich és egy Talleyrand intézte a dolgokat! Alkudoztak, mint a piacon. Meg is született 1815. június 9-én a záródokumentum. Közben Napóleon – akit Elba szigetére száműztek – partra szállt néhány száz emberrel, és elzavarta a francia királyt. A nép és a forradalom nevében. Az Európát évtizedekre gúzsba kötő dinasztikus abszolutizmushoz visszatérő rendszer alkotói lélegzet-visszafojtva várták a híreket Bécsben. Döbbenetes lehetett. Waterloo valóban bukás volt, de a lelkeket már nem lehetett visszaszorítani a korábbi keretek közé. Megpróbálták: levert lázadások, szabadságharcok, forradalmak – köztük a miénk 1849-ben jelzi ezt a folyamatot. Waterloo így számunkra is egy nagy csapás volt, de nekünk van erre az érzésre saját kifejezésünk bőven: Mohács, Világos, sőt Trianon.

A szerző történész