Néhány nap egy régi júniusban

„A Leipziger és a Wilhelmstrasse kereszteződésében hullámzott a tömeg; az Alexanderplatzon át menetelő százak ezrekre duzzadtak. (…) A tömeg összetétele szintén megváltozott: az építőmunkások most kisebbségben voltak, más munkások is csatlakoztak a menethez, de elsősorban a szimpatizánsok száma nőtt meg. (…) A munkások nem beszéltek sokat, magabiztosnak látszottak, bár néhányuknál érezhető volt a nyugtalanság, a kétség és bizonyos fajta elfogódottság. A többiek viszont elemükben voltak, vidáman nyüzsögtek, a hangadók vitatkoztak egymással, szónokok jelentkeztek szólásra, és megtalálták a közönségüket…, jelszavakat kiabáltak, itt-ott kórusban kántálták, hogy Le a normákkal!, meg rigmusokat az áremelés ellen. (…) A szavalókórusokba egyre többen kapcsolódtak, a munkások kezdtek részt venni a dologban, az arctalan falnak csapódó kiáltások egyre újabb és újabb visszhangra találtak:

– Le a normákkal!

– …az árakkal!

– …a szektorhatárokkal!

– Választásokat követelünk!

– …szabad választásokat!

– …egységes Németországot!”

Hetven esztendeje.

Alig három hónappal vagyunk a modern kori emberiség legnagyobb és legirtózatosabb tömeggyilkosának pokolra szállása után, és alig nyolc év telt el Németország elpusztítása, kettéosztása és négy ország általi megszállása óta. Jéna, Halle, Görlitz és – főleg, leginkább – Kelet-Berlin. Alig néhány nap. Stefan Heym, fenti idézet szerzője szerint öt, több történész és újságíró szerint csak kettő. Így is száznál több halott. És természetesen ama tesvéri tankok, jó szovjet szokás szerint.

Ennyi év után a Kezdet Kezdetének járó, némi meghatódott tisztelettel kell adózni annak a néhány napnak és eseményeinek abban a régi júniusban. Amelyek ráadásul „a létező szocializmus” egyetlen-örök főstréber-mintaállamában, az NDK-nak nevezett lidércnyomás-országcsonkban játszódtak le. Midőn a még ekkor is nagyrészt romokban heverő Kelet-Berlin belvárosában 1953. június 17-én délelőtt 150 ezer ember követeli az emberibb, szabad(abb) életet, és ahol ítélet nélkül, azonnal felkoncolják, aki a Sztálin-képekhez vagy a keletnémet címerhez vagy a zászlóhoz nyúl. És német emberek alig nyolc évvel teljes agyonveretésük, totális legázolásuk után megkérdőjelezik Jaltát és Potsdamot, a négy megszállási övezetet a rémes szektorhatárokkal együtt, sőt – uram, atyám! – még Németország kettéosztottságát és keleti határait, az úgynevezett Odera–Neisse-határt is…

A hajnal legeslegelső – ha igen-igen halovány, igencsak pillanatnyi – sugara is, három és fél évvel a mi dicsőséges (és egészen más léptékkel mérendő!) szabadságharcunk előtt. Így kell látnunk.

Fura, de igen-igen jellemző, hogy a német néplélektant a látszólag legtalálóbb kegyetlenséggel éppen a szovjet bolsevik vezérek jellemezték. Lenin azt mondta, mielőtt a németek egy forradalomban megrohamoznák a pályaudvart, előzőleg peronjegyet váltanak. Sztálin szerint Németországban a népfelkelés elképzelhetetlen, mert akkor letaposnák a gyepet.

Az a néhány nap abban a réges-régi, hét évtizeddel ezelőtti júniusban talán éppen a fentiek miatt a legesleglényegesebb. Ha úgy tetszik, a legszebben fénylő. Mutatja, hogy még legtalálóbbnak tartható, szellemesnek látszó mondataik is a valóságban mennyit érnek. Mint úgy általában a süket bolsevik dumák a fejüket felemelő német melósoknak azokban a réges-régi júniusi napokban.

A szerző író