Sicilia mia

Valamikor a hetvenes évek első felében nemzedékem egyik nagy nőideáljának, Gina Lollobrigidának – az isteni Lollónak – gyönyörű fényképalbuma jelent meg Italia mia (Az én Olaszországom) címmel. Összeállt belőle, sok-sok szép fotóval, mi mindent is jelent neki hazája.

Ha ma és itt, Szicíliában próbálkoznék hasonlóval, a képzeletbeli színes album, nem lévén szülőhazám ez az izgalmasan egyedi módra gyönyörű sziget, csak a modern filmművészet egyik legemblematikusabb, kiemelkedően bravúros-monumentális alkotásával, Francis Ford Coppola háromrészes, nagyszerű művével, A keresztapával kezdődhetne – és végződhetne is. Mert Szicília, ha úgy tetszik, Sicilia mia, az én Szicíliám (és talán még sokunké, úgy vélem) e szuggesztív mozgóképi univerzum képi – és gondolati! – világára alapozódik, a maffiára és a sajátságos szicíliai, dél-olasz gondolkodás- és viselkedésmódra, igen-igen jellemzően, a közhelyek felszínes és a komolyabb ábrázolások elgondolkodtató szintjén egyaránt.

Amit ma mindebből látni lehet, légyen bármily eretnek a kijelentés, jobb, rokonszenvesebb és jóval vonzóbb, mint ha különlegesnek mondott-gondolt, unikumnak számító német, francia, svájci vagy akár – mediterráneum gyanánt – spanyol tájakon barangolna az ember. Szicíliában ugyanis, igen jól látszik, teljes egészében összefonódik lélek és külső világ, hagyományozott-ismert karakter és hétköznapi valóság furcsa, rendkívüli egységben –, de kifejezetten szeretetteljes és szeretetre méltó köntösben.

Hogy mindig mindenhol mindenki úgy ordít, hogy a nem éppen halk beszédjükről ismert oroszok vagy németek elbújhatnak, egyszerűen sehol sincsenek mellettük – nemcsak cseppet sem zavaró, de kifejezetten szórakoztató, kedves-bájos-esetlenség, akárcsak az a látszólagos „bunkó” bárdolatlanság, hogy a utcán, a buszon vagy a vonaton előre engedett még véletlenül sem köszöni meg a gesztust, és eszébe sem jut senkinek, hogy a járdán torlódó társaság arrébb húzódjon, hogy az arra haladó elférhessen. A hirtelen eleredt esőben a teraszra behúzódó és ott állva csevegő négy férfiú már majdhogynem az egyetlen foglalt asztal – a miénk – sarkán terpeszkedik a fenekével, holott két-három méterrel arrébb volna hely elég – és eszük ágában sincs, föl sem merül bennük, hogy talán nem egészen így kéne –, ám amint „észreveszik magukat” (észrevétetik velük a helyzetet), olyan – ki kell mondani – tündéri kedvességgel mosolyognak, reagálnak, kicsit talán szabadkoznak is (nem nagyon), hogy az ember még csak meg sem kísérelhet akárcsak neheztelni is rájuk. Ez a lefegyverző, selymesen emberszabású attitűd a teljesen őrült – záróvonalat, irányjelzőt, sávokat nagyvonalúan egyáltalán nem ismerni akaró – közlekedés szereplőire ugyanúgy vonatkozik, mint az álmosan morc kiszolgálóbácsira a reggelinél vagy a kifejezetten fáradtnak és letargikusnak tűnő pincérlányra a La Brace nevezetű palermói műintézetben. Mert az életöröm, a lélek egész szívbéli déli melege, a könnyed és ellenállhatatlan, átélt és látványos emberszeretet pillanatok alatt felülír mindent. El-elnézegettem őket vonaton és étteremben, parkban és megállókban: mindig az volt (az lett) az érzésem, hogy ezek az emberek, ha megkérném őket, derűs és barátságos kiselőadást rögtönöznének arról, hogy minek az a sok fölösleges és ostoba idegeskedés, nézzük mindig a dolgok vidámabb, könnyedebb és reménytelibb oldalát, ez a világ minden szörnyűségével és nehézségével is sokkal vidámabb és sokkal pezsdítőbb-izgalmasabb, sokkal inkább nekünk való hely, mint gondolnánk.

Hogy jön akkor mindehhez a maffia, tehetné hozzá rögtön a komor közép-európai kételkedő. A maffia, amelynek mélyebb és igazi valóját kitűnő ábrázolásban láthatjuk A keresztapában a maga irgalmatlanságával és olykor több mint rémisztő minden velejárójával?

Meglepő lehet a válasz: éppen azzal a mélyebb és alaposabb, kiváló coppolai ábrázolással, amelynek millió rekvizítuma most itt látható, a taorminai vasútállomásról „hozott” filmbéli peronnal, a Corleone falut „alakító” Forza d’Agro fantasztikus utcáival és többször „előkerülő” templomával vagy éppen Savoca híres Vitelli-bárjával, ahol a bujkáló Michael két testőrével a tulajdonosban éppen a kiszemelt szicíliai szépség, Apollonia zordon atyjával akad össze… És mindig, mindenhol szinte minden ugyanolyan, mint a filmben. Mint Szicília Szicíliában van. A palermói Teatro Massimo – Európa Párizs és Bécs után legnagyobb operaháza, amelynek lépcsőin a harmadik rész végén lelövik Michael Corleone imádott lányát, akárcsak a pompás szicíliai vörösbor, a Nero d’Avola, a grappa vagy a maffiózók által különösen kedvelt itteni speciális – tényleg fenséges – édesség, a cannoli: egytől-egyig azt a kiegészítő pozitívumot láttatják-mutatják-bizonyítják, amely A keresztapából minden könyörtelenségével együtt árad. (Talán ezért is oly nagy hatású ez a Coppola-mestermű immáron nemzedékeken keresztül.) A családszeretet, a kifejezetten intellektuális mélységű bölcsességek az ellenségünk fejével történő gondolkodás megtanulásától az árulás természetrajza lélektanilag hajszálpontos elemzéséig: valahol nagyon is találkozik azzal a „mélyszicíliai” világgal, amit ezekben a napokban az ember itt megtapasztalhat, Palermótól Messináig és vissza egyaránt. És nem is a legkedvezőtlenebb maffiaidéző színben. Sőt. A csúcsbizonyítékot az a váratlan találkozás jelenti, ami a Palermón keresztülvonuló, számtalanszor végigrótt via Roma egyik kapujában történik: hatalmas szivárványos zászló (enyhén szólva nem túl gyakori errefelé, mint ahogy migránsokat is alig látni), rajta nagybetűs felirat: „No mafia.” Hát, ha ők tiltakoznak a maffia ellen… Jól állunk. (Tessék mondani, mi belgák hova álljunk?)

Ne is gondoljuk tovább… Azért eszembe jut Don Vito Corleone mondata, midőn Marlon Brando atyai feddéssel azt mondja énekes keresztfiának: „Az a férfi, aki nem szán időt a családjára, sohasem lehet igazi férfi.”

A szerző író