A Don tövétől idáig

Tíz Balatonnyi víz ömlik falvakra, városokra. Rakéták, drónok lövedékek milliói hullanak az emberekre. És milyen könnyen beszélnek a nagyfejűek! Osztják az észt, ítélkeznek. Ha valaki azt mondja: elég! – gyalázni, bántani kezdik, ha valaki különb egy kicsit, lerángatnák a maguk szintjére. Ha valakinek hite, fantáziája, ambíciója és tehetsége is van: útját el kell zárni cselszövéssel, fúrással, a butaság torlaszaival, s ha ez nem elég, a hidat is fel kell robbantani, amin átkelne az ebadta. Nem számít, ha elvágjuk magunkat az élettől, csak az ne jusson át. Ha valaki vállalja a felelősséget, vállalja a felhatalmazás rettenetes terhét: elmondják mindennek. Gyilkosnak, bolondnak, s homlokára nyomnak mindenféle megbélyegző pecséteket. Ha az országra, nemzetre vetül a rossz fény, pusztuljon az ország, Ady már úgyis eltemette. Ők majd túlélik, hiszen tettek érte, dolgoztak érte. Sokan pénzt is felvettek érte. Nagyot fognak csalódni ezek a nagyfejűek: az árulókat még mindig csak addig tartják, amíg hasznuk van. A győzelem után megvetéssel kidobják.

Milyen könnyen beszélnek a nagyfejűek! Itt van ez a háború. Az egyik csoport nagy morális felhőbe öltözve újabb és újabb szankciókkal kívánja megregulázni Oroszországot. Sisteregnek a jelzők, mindenféle marhaság. S ha csak egy kicsit várunk, jönnek a vádak: Magyarország Putyin trójai falova. Putyin-bérenc, Putyin-pincsi. A leszerepelt politikusok, régen megbukott „elemzők”, közgazdászok, tehetségtelen művészek most újra elemükben vannak, mindig egyel nagyobbat kell mondani. Háborús bűnös, bíróság elé vele! Keresztre vele. Felnégyelni! Újabb szankciót! Ukrajnát a NATO-ba bele! Magyarország szállítson fegyvert. Álljon háborúba, csatasorba! (Azért mégse, szól szerényen a riporter. De, de! – így a politikus.) Tüntessünk is. De ne a békéért, ne! A nagyszerű, hősies, demokratikus, példamutató, emberséges háborúért. Mondják, mondják. És adják alájuk a lovat. Kik is? A szövetségeseink. Akiktől ezer szállal függünk.

Értjük mi a dolgok logikáját. Nagyjából a fő célokat is. Látjuk, ahogy a frázisok eluralják az elméket, érzelmeket. De a kormánynak biztosítania kell Magyarország működését. Munkahelyet, gázt és olajat, nyersanyagot. Exportot és importot. Lehet arról elmélkedni, hogy milyen nagyszerű lenne gáz és olaj nélkül az élet, de ha ezek holnap nem érkeznek – alapvetően Oroszországból –, Magyarországon csak a két világháború utáni gazdasági társadalmi és politikai összeomlással mérhető krízis alakul ki. Megroppan az ipar, száz év előtti szintre zuhan a mezőgazdaság; az ellátórendszerek – oktatás, egészségügy, szociális háló – szünetelnek, az emberek megtakarításai néhány hét és hónap alatt semmivé válnak, az infláció mindent felfal. Fűtetlen lakások, ellátalan betegek, utcán csavargó gyerekek. Deviancia, bűnözés, menekülés. És nem lesz már egyetlen parasztasszony sem, aki öt tojást ad egy Ady kötetért. Kacsát egy írógépért.

Jön majd az ajánlkozó „segítség”, kívülről. Csak annyit kérnek cserébe, hogy az ország megint mondjon le a szuverenitásáról. És lesz az a pénz. És lesz az a nagygyűlés. És lesz az a tömeg, lesz az a pártegyesülés, lesz az a népbíróság, lesz az a kényszer. Megint gyarmati, félgyarmati státusba kerülünk, ránk hozzák a bevándorlókat, a gendert, a cenzúrát, nyelvünket lecserélik, és kezdődik minden elölről. Ha még lesz erőnk, kedvünk, akaratunk, hát ellenállunk. Ha nem, feladjuk. Ez hát a tét. És ez a tét egészen konkrét, minden áldott nap újabb és újabb kihívásokkal. Elér-e idáig a felrobbantott gáton kizúduló víz? Elég lesz-e az a kerítés a százmilliós áradat ellen?

Nyilván lépni kell. Zágrábi szövetségeseink majd méltányosan segítenek az adriai vezetéken olajat beszerezni. Hát persze. Sokszoros áron. Jön majd Ukrajnán át a Barátság vezetéken az olaj, persze. Sokszoros áron. De fel is robbanthatják. El is zárhatják. Egyetlen pillanat alatt. És a románok?! Erre bazírozni komoly felelőtlenség lenne. Megpróbálni meglehet. Miért ne? A déli áramlat. Jó, hogy működik. De annyi a bizonytalanság. És mégis, milyen könnyen beszélnek a nagyfejűek. Szidalmazzák Erdogant, Törökországot, Szerbiát. Ostorozzák a keleti nyitást. Gúnyolják a türk államok szervezetét, amelyben Magyarország megfigyelőként vesz részt. Mennyi okoskodás, utalás a „kompországra”, meg egyéb marhaságokra. És éppen most kell egy albán–szerb konfliktus is Koszovóban, éppen magyar békefenntartókkal, akiket éppen szerbek támadnak. És folyik a szó, megy a duma. Míg a végén valaki elrikkantja: „Megállj, kutya Szerbia!”

Talán nincs már olyan naiv ember, aki elhiszi, hogy mindez véletlen. Éppen így alakult. Bizony ezt valakik szervezik. Valakik Brüsszelben és Strasbourgban a frázisok rabjai lettek. Ítélkeznek. Zsarolnak. Basáskodnak. Nem magyarok és magyarok is. „Magyarországon nincs demokrácia, nincs sajtószabadság, nincs jogállam, vagyis Magyarország ma egy diktatúra, de legalábbis autokrácia. A világ második legkorruptabb állama.” A „másodikat” azért teszik hozzá, hogy hihető legyen: lám objektív elemzésről van szó, nem a legkorruptabb. Ez tipikus kommunista tempó: ők is mindig „csak” 99 százalékot adtak maguknak a választásokon, mert ez így hihető. Mértéktartó. De Magyarország nem csak most ilyen: ilyen volt mindig. Az utolsó náci csatlós, az első fasiszta és antiszemita, azelőtt meg ezer évig a Kárpát-medence népeinek brutális nacionalista elnyomója. Hát ilyen hely ez a Magyarország. És ilyenek ezek a magyarok. Nem mind, no nem. Anna, Kati, Pista, az Ujhelyi, és a Feri, meg a Lilike. És a Róna Péter! Az nagyon. Szóval, azért vannak igaz magyarok is.

Milyen könnyen beszélnek a nagyfejűek. Szidalmaznak, acsarkodnak. Az emberek boldogulása számukra valami képlet, ideológiai tétel. Izmus. Bele kell tuszkolni az elméletbe a gyakorlatot. Az olyan szubjektív, idejétmúlt elemeket, mint a nemzeti érzés, nemzeti kultúra, a tiszta – eredeti értelmében liberális – demokrácia, keresztény erkölcs, szociális igazságosság – rég elfelejtették. Tán sose hallottak róla. Sztárközgazdászok, akik már a nyolcvanas, kilencvenes, kétezres években bizonyítottak – azaz minden körülmények közepette csődbe vitték a gazdaságot –, fölényesen magyarázzák, hogy az energiaszámlák állami támogatása (rezsicsökkentés), valójában rezsinövelés. Szerintük tizenhárom éve minden évben összeomlott a magyar gazdaság és a pénzügyi rendszer. És jövőre is össze fog. Februárban vagy márciusban – mondja az oxfordi professzor. Zilált hajú és tekintetű „pedagógusok” – már elhagyták a pályát – a ruhájukba horgolt szivárvány fényében közlik, hogy az oktatás összeomlott. A háttérben tiszta tekintetű tanárok éppen osztálykirándulásra viszik a nebulókat, hangzavar, nevetés, jó hangulat. Amott szerenádot ad a nyolcadik cé kedves tanáruknak. És igen, a teljes felújítás után az iskola beázik, és Kati néni otthagyta a pályát, mert nem tud mit kezdeni a szabadságtól megbolondított gyerekekkel. Minden eszközt elvettek tőle. Csak a szeretet maradt, de azzal annyian visszaéltek, s visszaélnek már a tízéves gyerekek is. Ezért is, az inflációért is, a covidért is, a háborúért is, mindenért is felelős valaki. Na ki?

Könnyen beszélnek a nagyfejűek. Ez a baj. Hogy a nagyszájúak, a megvett emberek kicsinyessége behomályosított a környezetünkben mindent. S bennünk is van egy hiba, hogy gyakran csak az orrunkig látunk. Trianon óta elképzelni is nehéz, hogy a függőségből kilépjünk. Most még egy kicsit ki kellene tartani, s azután talán már jönnek a felfedezések, az új technológiák, amelyekkel kitéphetjük magunkat a kényszerpályákról. Amelyek felvidítanak. Mert most túl sok ember érzi magát elnyűttnek, céltalannak. Érthető, igaz, de azért valóságosan és átvitt értelemben is szép utat tettünk meg a Don tövétől idáig, s az éppen nem csak a mi hibánk, hogy az ember boldog nem lehet igazán sehol és semmi matéria által. Lélekkel, szellemmel, emlékkel, reménnyel igen. Ezekkel törődjünk és ne a sérelmekkel, fontoskodókkal. És akkor tovább is jutunk.

A szerző történész