A karikatúráról

Valamikor kedvenc műfaj volt. Sokan szerették, és talán még akad, aki reménykedik, hogy egyszer feltámad. Egykoron része volt a magyar médiának, ma elvétve lehet csak találkozni vele. A műfaj neve: karikatúra. Ki tudja, miért tűnt el az életünkből? A divat fejezte le, vagy a szakma söpörte ki? Az olvasók ágáltak ellene vagy maguk az érintettek? Alighanem egyikük sem. Úgy szűnt meg, hogy senki sem tiltotta. Most azonban mintha elkezdődne a műfaj feltámasztása. Ez adta az ötletet, hogy visszatekintsünk a múltra.

Karikatúra: a szó az olasz caricare igéből származik, amely megterhelést, megrakodást, átvitt értelemben eltúlzást jelent. Mert a karikatúra – tudjuk – metafora. Hasonlat. Többnyire eltúlozza, kiemeli a vonásokat, ezzel hívja fel magára a figyelmet, ezzel tanít, nevel, ráébreszt valamire. Megjelenése a litográfia elterjedésének, az újságok felbukkanásának köszönhető. Párizsban látott napvilágot 1832-ben a Charivari című élclap, amely aztán vonzotta a társakat. A Charivari: macskazenét jelent. Ezt a címet kapta az első magyar vicclap is (meg a Dongó alcímet). A francia élclap elismert munkatársa volt többek között Balzac és Daumier. A karikatúra hódító útjának ez volt a kezdete. Feljegyezték, hogy a korrupt Lajos Fülöp kigúnyolásáért Daumier hat hónap börtönbüntetést kapott. Micsoda elismerés! Daumier-vel kapcsolatban le kell írni, hogy ő fedezte fel a karikatúra egyik fontos elemét, a szimbólumot.

Korunk neves magyar karikaturistája, Kaján Tibor egyszer így fogalmazott: „A karikatúra a szavakat, fogalmakat átteszi egy másik nyelvre, a vonaléra. A vizuális humor kényes dolog. Grafikai meglepetéseket, botrányokat okoz a szem számára. Ami a képzőművészettől megkülönbözteti, az az erős gondolatiság. Felülbírálja a történelmet, a kultúrhistóriát, néha még a Bibliába is belebeszél. Megrajzolja a fogalom címerét. Le nem írt összefüggésekre világít rá anélkül, hogy a szövegnek adná a prímet.”

A magyar karikatúra megteremtője Jankó János (1833–1896) volt, aki az 1860-as évektől kezdve soha nem bántó humorával gyorsan megnyerte az olvasók tetszését. A későbbi kitűnő karikaturisták sorába kívánkozik – a teljesség igénye nélkül – Faragó József (1866–1906), akit Párizsban és Amerikában is elismertek, Homicskó Athanáz (1864–1916) és Major Henrik (1895–1948) vagy a művészvilág Louis-ja, a mókás kedvű Márk Lajos (1867–1940) és Pólya Tibor (1866–1937). Hermann Lipót festőművész A művészasztal (1958) című könyvében kortársait megörökítendő több anekdotát is összegyűjtött. Az egyik Márk Lajossal kapcsolatos. Egy aláírásokkal teli legyezőre Rodin, Heine Bismarck stb. aláírása mellé Márk Lajosét is kérték. De már csak Mark Twain után volt egy kis hely. Erre odaírta: „és Lajos”. A másik nagy mókamester, Pólya Tibor (1866–1937) nevéhez fűződik az alábbi történet. Szolnokon történt. Pólya vendégeket várt. Bement egy csemegeboltba, és süteményt, gyümölcsöt pakoltatott be. Mikor fizetésre került volna a sor, a gyakran pénzzavarban leledző művész a zsebéhez kapott, megtapogatta és azt mondta: „Ejnye, otthon felejtettem a pénztárcámat, engedje meg, hogy a 150 koronás számlára átadjam ezt a középnagyságú képet. De miután ez nagyobb értéket képvisel, tessék visszaadni belőle.” Mire a kereskedő: „Ó, művész úr, van nekem visszaadni valóm!” – azzal kihúzott egy fiókot, kivett egy kisebb Pólya-festményt, és mosolygós arccal átnyújtotta a vásárolónak.

A sport akkor került a karikaturisták tollhegyére, amikor a 19. század második felében egyre nagyobb szerephez jutott. Új és roppant hálás téma volt, amikor a nők is bekapcsolódtak a különböző sportágakba, különösen addig az időszakig, amíg nem öltözködtek stílszerűen. Például amikor a drótszamár ősére, az óriási kerekű velocipédre ültek. A sportvilágban olvashattuk a 19. század végén: „A kerékpáros hölgyek dressze sok gondot okoz viselőiknek. Ha szavazni kellene, kitörne a világháború, itt a szoknya, ott a bugyogó miatt.”

Az 1903-ban megjelent Nemzeti Sport, majd később a Sporthírlap (1910) hamar felismerte, hogy ezt az érzékeny, a történteket alulról taglaló, kedves műfajt mennyire szeretik az olvasók, így aztán nem csoda, hogy idehaza a két világháború között virágkorát élte. Az ebben az időben készült rajzok többsége ma már sporttörténeti értékű, hiszen sokkal kifejezőbbek, mint a rossz minőségű papíron megjelentetett vagy restaurált fotók. A karikatúra számára hálás téma volt a sportpálya, ahol megannyi lehetőség adódott a megmosolyogtató kidomborítására. Egy jó karikatúra alkalomadtán többet elárult a mérkőzésről, a versenyről, mint egy unalmas tudósítás. Még az 1945-ben indult Népsport (ma ismét Nemzeti Sport) sem mondott le róla, igaz, könnyebb dolga volt, mint az ugyancsak hatvanadik születésnapját ünneplő (de jobblétre szenderült, később felélesztett, majd újból kimúlt) szatirikus hetilapnak, a Ludas Matyinak, amelynek meg kellett felelnie az aktuális pártfeladatoknak.

Vajon miért nem közölnek karikatúrákat a szerkesztők napjainkban? A műfajnak mindig voltak (és vannak) kiemelkedő művészei. Rajtuk nem múlott és alighanem ma sem múlna. De hát vicclapunk sincs! Pedig egy független szatirikus lapnak bőven lenne mit a ceruza végére tűznie! Nem torzképet, mert a karikatúra nem az, hanem igenis a szépművészettel rokon műfajt, amelynek van esztétikája és méltósága. Ugyanakkor szabadjon megjegyezni, hogy aligha alkalmas közszereplésre egy olyan ember, akit a karikatúra – a jellegzetes vonások hangsúlyozása – zavar!

A sportmúzeum 1958-ban nagy sikerű sportkarikatúra-kiállítást rendezett Kocsis Mihály testnevelő tanár irányításával. Csaknem harminc évvel később ugyancsak a Sportmúzeum a városligeti műjégpálya termeiben Szepes Béla karikatúráinak állított méltó emléket, amikor a neves rajzoló már nem élt. A megnyitó beszédet Feleki László, a Népsport egykori főszerkesztője tartotta. Egyebek mellett Rippl-Rónai Józsefet idézte, akinek egyik festménye alatt a következő volt olvasható: „Verlaine arcképe.” Egyik barátja felelősségre vonta: „Józsi bácsi, hiszen ezt az urat ismerem, ez egy kaposvári suszter arcképe.” Erre Rippl-Rónai: „Tudom, de nagyon emlékeztet Verlaine-re.”

Fantázia nélkül a karikatúra sem éri el a célját, ha mondani akar valamit a világról. Persze, ha van rá igény.

A szerző újságíró