Kötelező lelkesedés

Nagyon veszélyes folyamat, ha mindenféle külhatalmak saját belügyeinkbe minduntalan beavatkoznak vagy beavatkoznának. Veszélyes, mert Mohács óta az eszközeik is megvannak hozzá, pontosabban: a mi eszközeink elégtelenek az ellenállásra. Leegyszerűsítve, de a valóságtól nem eltávolodva, 1526 óta Ausztria uralkodott Magyarország felett. Mondhatnánk, hogy az ott uralkodó dinasztia, de ez nem lenne teljesen pontos. A látszatra próbáltunk adni, s a látszat fontos dolog, sokszor akár meg is tarthat egy gondolatot, fenn is tarthat a víz színén egy nemzetet. Máskor viszont a lényeg elvész a látszatok között, s lassan, de biztosan a nemzet hajója is elsüllyed. Velünk a Habsburg-évszázadok alatt inkább az első történt. Történt pedig azért, mert a látszat mögött volt akarat, volt erőfeszítés, volt harc. Függetlenségi harc. Szabadságharc. Bocskai István és a hajdúi, Rákóczi és Bercsényi, Széchenyi, Kossuth és Batthyány, sőt Deák Ferenc neve fémjelzi ezeket a küzdelmeket. De sokra nem mentek volna, ha nincs mögöttük a nemzet és az ország. Az ország, amelyet a Szent Korona testesített meg. A sokat szidott nemesség, a vármegye, a parasztság, s a 19. században már egyre nagyobb számban az intelligencia is. Erdélyben is, Horvátországban is.

A helyzet kétségbeejtő módon rosszabbodott Trianonnal. E diktátum egyetlen erényének szokták mondani, hogy Magyarország újra független állammá vált. A fene megette ezt a függetlenséget! Ez már nem is látszat, de a látszat látszata lett. Az ország olyan függésbe került a külhatalmaktól, hogy szinte már lélegzetet venni is csak azok engedélyével lehetett. Szétszabdalták organikus gazdasági egységét, amelyet csaknem egy évezreden át biztosítottak a magyar állami keretek. Nagy sebet ütött ezen a török hódoltság, az időnkénti Habsburg abszolutizmus, az erdélyi különállás, a horvát pártütés, de végül rendeződtek a dolgok és soha nem látott fejlődés indult meg a kiegyezéssel. Ekkor jött a háború. Magyar szempontból a világtörténelem legértelmetlenebb, legostobább háborúja. Miért mentünk bele? Mert a külhatalmak ránk erőltették. Fortélyos összeesküvésben „társállamunk”, Ausztria, aztán Németország, Szerbia, Oroszország, Franciaország, Anglia. Mindnek megvolt az érdeke. Nagy volt az ár, soha megfizetni nem tudjuk már.

A bajban először léptek színre a hazával nyíltan szemben álló belső politikai erők. Kihasználták, hogy a nemzeten társadalmi nyugtalanság vett erőt. Ezt a háború okozta, meg sok elmaradt, elkésett döntés. Károlyi Mihály és csapata előbb odadobott mindent – hadsereget, szervezettséget, a haza földjének zömét, majd teátrálisan bizonygatva hazafiságát – mikor már a haza elveszett – kiállt a területi integritás mellett. Ady is szegény, hörögve, sípolva nyögte: „Én nem ezt akartam.” Jöttek a Galilei-kör „szabadgondolkodói” – Rákosi Mátyás, Pogány József, Korvin Ottó, meg a többiek. A bolsevik diktatúra. Aztán a mai terület zömén is fél éves megszállás. Ami az ország 72 százalékán ma is tart. A bolsevik diktatúra bukása után a nemzetközi marxista munkásszervezetek gazdasági és közlekedési blokádot tartottak fenn Magyarország ellen. A győztesek beleszóltak a magyar hadsereg létrehozásába, lényegében ellehetetlenítve az ütőképes haderőt. Csaknem évtizedig „ellenőrző bizottság” tevékenykedett nálunk, ellenőrizve a hadsereg minden mozdulatát, felszerelését, tiltva a sorozást. Jóvátételi bizottság, s mindenféle pénzügyi ellenőrző bizottság szólt bele az ügyeinkbe, mert a háború és Trianon következtében alig maradt pénzünk, s ami maradt, annak is elveszett az értéke. Kölcsönért folyamodtunk, annak a felhasználását is ellenőrizték. Nem csoda, hogy a magyar társadalom nem tudta pozitívan fogadni a „függetlenséget”, s újabb függetlenségi harcra készült.

Érdekes harc volt ez. Bethlen István állt az élén. Harc, de nem háború. A lényege a béke. A fejlődés. Az ország megszervezése, vonzóvá tétele. Minden idők leghatékonyabb szabadságharcát hirdette: a szívós, becsületes munkáét, a versenyképességét, modernizációét. Felzárkózásét. Nem volt ez áldozatok nélküli küzdelem, de a cél világos volt és elérhetőnek tűnt. Erős Magyarország, amelynek van helye a Nap alatt, van jövője, amely képes képviselni, egyesíteni a magyarságot. Egy újabb háború sodorta el az eredményeket. Az esélyeket, a reményeket. Egy újabb átkozott háború. Belesodródásunk már a mi választásunk volt. Kimaradni lehetetlen volt, de az, hogy a végén hogyan kerülünk ki a világégésből, végül is rajtunk állt. Igen rosszul sikerült. Nem csoda, hogy megszálltak megint, s a remények távolodásával egy birodalom része lettünk, s negyven évig külföldről mondták meg mi a követendő példa politikában, gazdaságban, kultúrában, divatban, de még abban is, hogy egy sporteseményre illik-e elmenni vagy sem. Találtatott mindig „csapat”, amely végrehajtotta az utasításokat. Sőt Rákosi és Kádár még azt is végrehajtotta, amit nem is követeltek meg. „Kitalálták”. A Rajk-pertől ebben az értelemben egyenes út vezet a los angelesi olimpia bojkottjáig.

Tudomásul vettük. Lázadtunk. Mindenhogyan. Szavazócédulával 1947-ben, fegyverrel 1956-ban. Bamba rezisztenciával az orosz órán. Divattal, zenével, néptánccal, színházzal, sporttal. Legendákkal. Valahogyan győztünk. Vagy inkább a győztesek táborába keveredtünk. És akkor azt gondoltunk, most eljött az idő! Visszatérünk a „nyugathoz”. István királyhoz és az átszellemült kereszténységhez, amely önmagában országépítő és megtartó; Mátyás reneszánsz udvarához; Kossuth parlamentarizmusához és a jogok maximális kiterjesztéséhez. Sőt! Visszatérünk az itt élő népek értelmes együttműködéséhez, a kölcsönös tisztelethez. Belépünk az Európai Unióba, s az garantálja majd mindezeket, sőt egy kicsit segíti is, anyagilag is, szellemileg is. Légiesednek, értelmüket vesztik a határok, a régiók együttműködése új távlatokat nyit, a közlekedés, a környezetvédelem, az energetika, mind összhangban gyorsan fejlődik. Egyenrangú és egyenjogú polgárok és nemzetek szövetsége! Mennyi lehetőség! Mennyi remény.

Ezt ellopták. Megint ott tartunk, hogy bizonyos külhatalmak a belügyeinkbe avatkoznak. Megbélyegeznek, ha nem azt tesszük, amit előírnak. Fenyegetnek. Megfojtanak. Kitaszítanának. Megvonnák jogainkat. És láss csodát! Ezt az Európai Unió szervei teszik. Mennyi hazugság! Mennyi látszat! Valamikor az idegen uralom idején természetes volt, hogy magyarnak lenni egyet jelentett az ellenállással. Mohács óta ez így volt, és így van ma is. Akkor is, ha a másik oldalon is voltak szép számmal magyarok. Aztán persze rendesen összekuszálódtak a dolgok, de így volt a kommunista diktatúra idején is. Érdekes dolog ez, amit láthatóan nem értenek „nyugaton”. Mármint, hogy a magyarság többségében ott él a felelősség a nemzetéért, a felelősség a testvéréért, akkor is, ha már az apja is idegen impérium alatt született. Ott él a bennünk az ősünk, s ha tudjuk is, hogy nem Árpáddal jött, foglalás vagy juss révén a mienk ez a föld. Felelősséggel tartozunk az utódainkért, gyermekeinkért, azok gyermekeiért, s még azokéiért is. Mert tudjuk milyen, amikor elragadják őket tőlünk. Százezer sátrunkat, asszonyunkat vesztettük a vándorlás alatt, s itt a hazában is, de sokat. És hány férfit, Istenem, de hányat!

Értük vívjuk a szabadságharcainkat: az ősökért és az utódokért. Most még nagy a baj. A kommunista csőd végén mentő kéz után nyúltunk, s hamar kiderült, hogy az a felénk nyújtott kéz sikamlós, éppen csak a felszínen tart, amíg érdeke, amíg hasznot remél. De ha felkapaszkodnánk a gályára, rögtön visszanyom. Már tudjuk ezt. A hatalmas tengeren nem látszik másik bárka. Erőt gyűjtünk. „Kiálts velünk, üvölts velünk! Utána felveszünk.” – mondják a gályáról. Elvárnák a kötelező igazodást. Sőt! A kötelező lelkesedést. Ahogy Weöres Sándor írja: elvárnák, hogy tapsoljunk az elnyomók lázadásának az elnyomottak ellen. Nem, ez nem fog menni. Akkor inkább mély levegőt veszünk és lemerülünk rejtőzködő Atlantiszba, s onnan nézzük végig, ahogy fölfalja a tenger a vergődő gályát.

A szerző történész