Érettségik idején

Megállapodtam a fiúval anno, hogy a magyar tételeket piros Erika írógépemen kidolgozom, ezzel is segítendő az érettségire való felkészülését, hogy aztán egyetemi tervei miatt a matematikára koncentrálhasson. A célom az volt, hogy az írókról és költőkről olyan történeteket keressek, amelyek kevésbé ismertek, de könnyen megjegyezhetők, és bármikor kisegíthetik az érettségizőt. Így került Shakespeare és a Hamlet kapcsán a papírra (hol volt akkor még az internet!) a világhírű angol színész, Laurence Olivier vallomásaiból az a filmjelenet, amikor megöli a királyt. A színész ugyanis úgy gondolta, hogy az utolsó drámai gesztus látványos akciót kíván. És igaza volt! Ehhez a pillanathoz olyan veszélyes megoldást talált ki, amely öt lehetséges következménnyel járhatott: meghal; egy életre nyomorék marad; hosszú időre ágyhoz köti magát; könnyű sérülést szenved; illetve megússza baj nélkül. Tisztában volt azzal, hogy az öt lehetőség közül bármelyik bekövetkezhet. Próbára nem volt lehetőség.

Nem minden szorongás nélkül ment fel egy emelvényre, amelynek a peremén megállt, és arra kérte a királyt játszó színésztársát, húzódjon el alóla, messzebb, és még messzebb. Amikor öt méterre nőtt közöttük a távolság, és Laurence Olivier még éppen, hogy elérhette a királyt, ha nagy lendülettel ráugrik, megálljt parancsolt. „Az lesz a végszó – mondta –, hogy »A karhegy mérgezve van? No, méreg, hass tehát«” – aztán ráveti magát Claudiusra. Két veszélyre kellett még ügyelnie: kardjának a király bal válla felett kell elsiklania, hogy elkerülje a bal szemét, neki pedig a jobb szemével el kell kerülnie a drágakövekkel kirakott királyi koronát. Az utolsó szónál Olivier már a levegőben volt, és a következő másodpercben minden úgy történt, ahogy elképzelte és megálmodta. A legjobb helyen ért földet, ledöntve a királyt a lábáról. Hitetlenkedve mászott le róla, aztán nagyon megrémült, mert nyögést hallott. Az állán találta el Claudiust, és kiütötte szegényt. „Életem egyetlen bátor pillanata ért szerencsésen véget” – jegyezte meg később.

Az attrakció hűen példázta, hogy Hamlet most már a tehetetlen önmarcangolás helyett a tettek mezejére lépett. Leleplezte a zsarnokot, akinek a kezéhez a legsötétebb, legvéresebb bűn tapadt. Feladata nem volt magánügy, nem volt magánbosszú, hanem országos, egyetemes érdek: „Kizökkent az idő; ó, kárhozat!/Hogy én születtem helyretolni azt”.

A fiú nem Shakespeare-t húzta az érettségin, hanem Petőfit. De erre is volt egy „előre gyártott elem”, Bem és a költő töredékben megmaradt párbeszéde, amit a fiú kitűnően alkalmazott. – Kit tart ön a legnagyobb katonának? – kérdezte Petőfi. – Napoleont – válaszolta Bem. – Nem szeretem egy csöppet sem, de a legnagyobb embernek tartom. Mások csak egyben másban voltak nagyok, ő mindenben; a hova csak kezét tette, nyomot hagyott örök időkre. –Nekem kedves hősöm Hannibal – jegyezte meg a költő. – Áh, (kalapját megbillenti) nagy ember volt, igen nagy ember, de, a mint a közvélemény mondja róla, nem tudott szerencséjével élni, s ez nagy hiány. […] – Hannibalról szólva, tudja [ön,] kit tartok én hozzá olly hasonlónak, a mennyire csak hasonlíthat két ember egymáshoz [?] – így Petőfi. – Nos? – Önt, tábornok úr. – Tudja isten, ennyit nem igénylek – mondta Bem. – Én csak egyet tudok vagy is nem tudok; azt nem tudom, mi a félelem és csüggedés. – Ez a fő, Hannibal is ezt a kettő nem tudta – vélekedett Petőfi. – Az igaz, hogy ez nem mi[n]dennapi dolog. Nem dicsekvésből mondom, mert nem az én érdeme[m], hanem az isten ajándéka.

A szerző újságíró