A háború műhelyében – Érvek a NATO-bővítés mellett

Az amerikai szenátus külügyi bizottsága 1997 októberében és november elején tárgyalta a NATO bővítésének kérdését, az első nap, október 7-én elsősorban a NATO bővítése mellett szóló érvek hangzottak el, részben a bizottság elnöke Jesse Helms, részben a bizottság veteránja Joe Biden (a jelenlegi amerikai elnök), részben pedig Madeleine Albright külügyminiszter részéről, aki a Clinton-kormány álláspontját képviselte. A bizottság 18 tagjából szép számmal, 14-en voltak jelen, és nagy részük fel is szólalt, közülük olyanok, akik megkérdőjelezték a bővítés indokoltságát. Az ülésnaphoz számos melléklet is tartozott, többek között a Kongresszusi Kutatószolgálat egy helyzetismertető anyaga, amely röviden minden vitatott kérdésre kitért és Joe Biden hosszas elemzése, amelyben indokolta a bővítést, vitatta az ellenérveket, és beszámolt az érdekelt országokban, többek között Oroszországban tett látogatásainak tapasztalatairól. Helms ellenzéki, republikánus oldalról támogatta a bővítést, míg Biden a kormányon lévő demokraták oldaláról, kritizálta saját kormánya (a Clinton-kormány) e tekintetben ingadozó, nem elég kemény álláspontját. Albright, Clinton külügyminisztere, határozottságban mindkét szenátoron túltett, úgyhogy a bővítést ellenző szenátorok csak nagyon visszafogottan mertek kérdezni: nem lesz ebből baj?

A NATO kibővítése melletti érvek közül kezdjük a legképmutatóbbal, amelyre mind Helms, mind Biden hivatkozott, arra, hogy a Nyugat Jaltában elárulta a közép-európai országokat, amikor a Szovjetunió befolyási övezetében hagyta őket, ahogy Helms fogalmazott: „Sok amerikai soha nem fogja elfelejteni a jaltai árulást, amely európaiak millióit hagyta az ellenséges vonalak mögött. Ma, a NATO-szövetség bővítésével történelmi lehetőségünk van arra, hogy helyrehozzuk ezt a hibát azzal, hogy Lengyelországot, Magyarországot és a Cseh Köztársaságot felvesszük a NATO-ba.” Itt azért a szenátorok megfeledkeztek arról, hogy a jaltai árulás a szövetséges katonák életének kímélését szolgálta. A második világháborúban az orosz katonai veszteség tízmillió fő volt, az angol–amerikai pedig csupán 800 ezer. Nyilván ezek az arányok mások lettek volna, ha az oroszok a Visztulánál megállnak.

De nézzük a bővítésnek egy sokkal reálisabb indokát, ahogy Joe Biden megfogalmazta: „Európa továbbra is létfontosságú érdeke az Egyesült Államoknak. A világ demokráciáinak nagy százaléka Európában található. Bármilyen geopolitikai mércével mérve katasztrófa lenne az amerikai érdekek szempontjából, ha az instabilitás megváltoztatná a jelenlegi európai helyzetet”. Emellett létezhetnek jövőbeli fenyegetések, igaz, hogy most a NATO európai országait nem fenyegeti senki, de mint Albright mondja: „Gondolnunk kell Európa jövőjének veszélyeire… néhány már látható Európa horizontján, mint például a veszélyes fegyverekkel rendelkező latorállamok jelentette fenyegetés. Mások talán ma még nem látszanak, de nem elképzelhetetlenek. Ebbe a kategóriába tartoznak az Oroszország jövőjével kapcsolatos kérdések. Nem szabad elvetni annak lehetőségét, hogy Oroszország visszatérhet a múltbeli mintákhoz. Nem tudjuk, milyen más veszélyek merülhetnek fel 10, 20 vagy akár 50 év múlva. Azt viszont tudjuk, hogy bármit is hoz a jövő, érdekünkben áll, hogy erőteljes és nagyobb szövetséget kössünk azokkal az európai demokráciákkal, amelyek osztják értékeinket és az azok megvédésére irányuló elszántságunkat.” Ehhez még Biden hozzáfűzte, hogy ha nem bővítenék a NATO-t, akkor a Németország és Oroszország közötti országok saját védelmük érdekében elkerülhetetlenül más lehetőségek után néznének, és két- vagy többoldalú szövetségeket hoznának létre, ahogyan az 1930-as években is történt. Helms, hogy a dolog még érthetőbb legyen, azt is kiemelte, hogy a NATO egyik küldetése az kell, hogy legyen, hogy megakadályozza egyetlen állam hegemóniáját Európában. Ez elég világos beszéd, a NATO bővítése geopolitikai érdek, Helms meg bizonyára a német hegemóniát akarta megakadályozni.

A NATO bővítése mellett felszólalók hangsúlyozták, hogy a bővítés nem Oroszország ellen irányul, hiszen az 1997 májusában megkötött NATO–Oroszország Alapító Okirat és a Partnerség a Békéért program lehetőséget nyújt az Oroszországgal való konstruktív együttműködésre. Albright elismerte, hogy a NATO-bővítéssel szembeni orosz ellenállás valós, de az a NATO-ról alkotott régi téves elképzeléseken alapul, ezért ahelyett, hogy Oroszország elavult félelmeinek megfelelően alakítanák a NATO politikáját, Oroszország modernebb törekvéseit kell bátorítaniuk. Ez azt jelenti, hogy továbbra is Oroszország leglelkesebb támogatói maradnak, amíg Oroszország a szabályokon alapuló intézményekhez való csatlakozással, a piacok megnyitásával és a világ ügyeiben való konstruktív részvétellel próbálja elismertetni nagyságát. Vagyis Albright azt mondta, hogy amennyiben Oroszország aláveti magát az Egyesült Államok által megállapított szabályoknak, semmi akadálya a gyümölcsöző együttműködésnek.

Hogy melyek ezek a szabályok, arra rávilágít Albright Bidennek adott válasza, aki saját demokrata kormányának a NATO–Oroszország Alapító Okirattal kapcsolatos politikáját kritizálta, mondván, hogy az túlzott beleszólást ad Oroszországnak a NATO ügyeibe. Albright ezt határozottan tagadta, kijelentve, hogy ez az egyezmény nem ad lehetőséget Oroszországnak arra, hogy felhígítsa, késleltesse vagy blokkolja a NATO döntéseit. Ez a NATO bővítésével kapcsolatos kérdésekre is vonatkozott, amelyet több szenátor is feszegetett. Voltak, akik attól féltek, hogy a három új tagállam felvételével a NATO-bővítés leáll, ami új választóvonalat jelentene Európában. Ezzel kapcsolatban Albright kijelentette, hogy a három ország felvételével a NATO bővítése nem áll le, mert a NATO nyitott minden olyan demokrácia és piaci rendszer előtt, amely valódi elkötelezettséget mutat a demokratikus intézmények fejlesztése iránt, amely magában foglalja a hadsereg feletti polgári ellenőrzést, és amely hozzá tud járulni a NATO biztonságához. „A bővítéssel egyetlen új demokrácia sincs tartósan kizárva; bővítés nélkül minden új demokrácia tartósan kizárásra kerülne” – nyugtatta meg a kérdezőket az amerikai külügyminiszter.

A vitában felszólaló szenátorok egy része viszont a bővítéssel kapcsolatos kételyeiket hangoztatta. Például többen firtatták a felmerülő költségeket, mások feltették a kérdést, hogy ha mindenki, aki bizonyos kritériumoknak megfelel, tagja lehet a NATO-nak, akkor hol lesz az Észak-atlanti Szerződés határa a Csendes-óceánnál? John Ashcroft, Missouri szenátora szerint a NATO bővítésével Oroszországot elszigetelik akkor, amikor az Egyesült Államoknak Kína lesz a legfőbb vetélytársa. Dianna Feinstein kaliforniai szenátor azt vetette fel, hogy egy elszigetelt Oroszország Iránnal és Irakkal fog szorosabb szövetséget kialakítani, ami nem érdeke Amerikának. Bill Frist szenátor Tennessee-ből azzal érvelt, hogy az európai országok költségesnek és feleslegesnek tartják a bővítést, amire Albright azt válaszolta, hogy a pár hónappal korábban tartott madridi csúcson a három ország (Lengyelország, Cseh Köztársaság, Magyarország) meghívását elfogadták, vita csak a további bővítésen volt. Végül Paul Wellstone minnesotai szenátor megemlítette, hogy nemrég járt Oroszországban, ahonnan a családja korábban kivándorolt, és nagyon sok különböző pártállású emberrel beszélt, de a NATO bővítésének elutasításában mindenki egyetértett. Hivatkozott George Kennan New York Timesben megjelent cikkére, amelyben a hidegháború fő ideológusa a NATO bővítését végzetes hibának nevezte, mire Albright válasza az volt, hogy tiszteli Kennant, de nem ért vele egyet.

A vita ezzel az egyet nem értéssel zárult, de az már az első napon is látszott, hogy a bővítés mellett van az erő, ami nem csak a szenátorok többségét (mint a következő évi szavazáson kiderült, nyolcvanszázalékos többségét) jelenti, hanem meghatározó parlamenten kívüli erők, így a média támogatását is. Ennek ellenére számos politikus, szakértő, civil szervezet képzelt el másfajta nemzetközi rendet, mint a NATO bővítését szorgalmazók. A folytatásban ezeket mutatjuk be, különös hangsúlyt helyezve a vitában sokszor hivatkozott George Kennanra, neki is az 1997 februárjában a New York Timesben megjelent cikkére, amelyben a NATO bővítését végzetes hibának nevezte.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója