Választott sors

Háború. Hadseregek. Fegyverek. Stratégiák, taktikák. Szövetségesek. Ellenségek. Feltételek, hadifoglyok. Romok, halál, összetört életek. Nyerészkedők. Sunyi politikai hivatalnokok. Szankciók, fenyegetések. Felrobbantott vezetékek. Oktalanság. Tankok, rakéták. Mindez ma? Mindez újra? Elvesztettétek az eszeteket? Olajjal próbáltok tüzet oltani?

Ülök egy Páncélozott Szállító Harcjárműben. Negyvenhárom évvel ezelőtt, valahol Magyarországon egy nagyszabású hadgyakorlat kellős közepén. Ránk száll az est. A PSZH-ban kell töltenünk az éjszakát. Kilencen szorongunk a vaskoporsóban, nem lehet úgy megmozdulni, hogy valamelyik testrészünket be ne verjük. De nem is ez a legnagyobb baj. Egyik társunk, aki amúgy a laktanya disznóóljaihoz volt beosztva, olyan szagot áraszt, ami a hermetikusan lezárt vasjaguárban elviselhetetlen. Ketten inkább kimászunk a szabad ég alatt aludni, de visszaparancsolnak, mert atomtámadás várható. „Jobbról?” – kérdezem, de az őrmesternek nincs humora. A PSZH ellenáll az atomnak. S mivel kétéltű, valóban résmentesen zár. Életem addigi legkeményebb éjszakája volt ez. Reggel viszont kopogtak, azaz valamilyen fémtárggyal verték a csöppnyi ajtót. Meggyötört tekintettel, elgémberedett tagokkal nyitottunk ajtót, s a legnagyobb meglepetésünkre valaki fotókkal illusztrált kiadványt nyújtott be: „Farkas Bertalan földet ért!”

Talán június 5-e lehetett, 1980-ban. A nagyalakú kiadványban szerepeltek a tények. A magyar űrhajós május 26-án indult és június 3-án érkezett vissza a Földre az űrállomásról. Minden nagyszerűen sikerült. Bajkonur, az „űrváros” ünnepel. Berci a hetedik nemzet fia, aki az űrben járt!

A hadgyakorlat viszont folytatódott. Egészen komolyan vették, volt ott minden. Harckocsitámadás: nekünk a tankok mögött kellett szaladnunk, hatalmas porfelhőben. Észnél kellett lenni. Gáztámadás elleni védekezés. Ez úgy nézett ki, hogy a gyalogságnak (nyulak) be kellett menni egy hatalmas sátorba, amelybe fullasztó gázt engedtek. Ehhez persze fel kellett venni a gázálarcot. Mindannyiunk oldalán ott lógott a „szimatszatyor”, ami még a gimiben menő volt, de ennek már fele sem volt tréfa. Meg is utáltam rendesen. Tisztában voltam ugyanis azzal, hogy a szűrő, ami a legnehezebb tartozéka a gázálarcnak, valahogyan a laktanyában maradt. (Fene fogja állandóan cipelni, elég volt a hátizsák, a fegyver, a tárak, a csajka, a vegyvédelmi felszerelés és a gyalásó.) Egy kis dombról látszott a sátor – sok helyen eresztett, füstszerű anyag szivárgott mindenfelé – és láttam, hogy néhány srácot hordágyon ápol az EÜ szakasz. Nem gondolom, hogy mérgező gáz lehetett ott bent, de fullasztó igen. Fogtam magam, és lazán, de határozottan, mint akinek dolga van, elsétáltam a sátor mellett. Senki nem szólt egy szót sem, páran utánam jöttek. Azt hiszem, a tisztek is túl akartak lenni már ezen az egész marhaságon, még a végén valaki megfullad. Végül is 1980-at írtunk, Farkas Bertalan pedig az űrben járt. Nem mással, mint a jónevű Kubaszovval.

Ünnep volt ez. A Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság hőstette. De mi mentünk tovább. Amott napalmtámadást imitáltak. Égett egy mesterséges alagút, azon kellett átszaladni. „Napalm az anyád! Vége a háborúnak. Make Love not War!” – üvöltötte Jancsi, de azért jött velünk kissé bizonytalan léptekkel. A Csepel teherautók néhány kilométerre vártak. Felkapaszkodtunk. Az én helyem a legvégén volt, szerettem ott ülni. Kilátni a ponyva alól. Elsőként leugrani. Utolsóként felmászni. Mélabús arckifejezéssel a poros városkák templomait nézegetni. Lányok alakját vizsgálgatni. Háborút imitáltak, csak legyintettünk. A sorsunkat mi választjuk, nincs benne hely háborúnak, nem ez a végzetünk.

A sátrainkat már felállították. Hullafáradtan leroskadtunk a vaságyakra, s akkor jött a törzsőrmester: külső körlet! Éppen csak nem tette hozzá, hogy „mit szólna a Köztársasági Elnök, ha meglátná, hogy a katonái kénytelenek gazban aludni?”. „Anarchia a talajon” – morogta Jancsi, de kijött velünk gyomlálni az Isten tudja honnan előkerült szerszámokkal. „Külső körlet.”

Ellenfeleink – elméletben – az „imperialisták” voltak. Ezt mondta a politikai tiszt. Neokolonialisták. Hogy mennyire vette komolyan ezeket a jelszavakat, nem tudom. Az utóbbit kimondani soha nem sikerült makulátlanul. Hiába, nem állt rá a szája. Azt, hogy a legjobb védelem a támadás, soha nem hallottuk, de a laktanya falán kifüggesztett stratégiai terv egyértelmű volt. Behatolunk Ausztriába, áthágunk az Alpokon, és lezúdulunk a Pó-síkságra. Egy ritkább laktanyai konfliktus alkalmából, a futkosóról (ideiglenesen) visszatért ápolt a nyakamnál fogva az oktatóterem falához nyomott, félrenéztem segítséget remélve, s éppen arra a térképre láttam, ahol jelezték a Pack-hágót, ahol áttörünk. Elmosolyodtam. Az ürge nem értette, elengedett.

Akkor s még vagy negyven évig csak közvetve érzékeltem a háborúkat. Voltak, de nem fenyegettek közvetlenül. Nem fenyegették az életemet, családomat, egzisztenciámat. A hadsereg is csak egy letudni való nyűg volt. Mennyit ért a hadsereg, nem foglalkoztatott. Nyilván attól függ, hogy milyen célokat tűznek elé. Ettől függ a katonák lojalitása, fegyelme, áldozatkészsége. Ezek nélkül nincs hadsereg. A háború pedig oktalan mészárlás.

A mi lojalitásunk 1979/80-ban erősen kérdéses volt. Ezt tudták az elvtársak is, ezért volt itt egy idegen megszálló hadsereg. A lojalitásunk igazán éles próbájára nem került sor. Pedig tartottunk tőle. 1979 decemberében, majd 1980 nyarán is. A Szovjetunió afganisztáni háborúja és a lengyelországi feszültség. A Szolidaritás szakszervezet. Hogyan reagál erre Moszkva? Lesz-e egy újabb „bevonulás”, mint tizenkét éve Csehszlovákiába. Pihent agyú számmisztikusok ezt a tizenkét évet biztosra vették. 1944–1956–1968–1980. Már abbahagyták a számolást.

Fegyelem volt. Persze minden rendelkezést igyekeztünk áthágni, de összességében az adott körülmények között fennmaradt. Igaz, már egy kisebb „rendkívüli helyzet” is megtépázta. Árvíznél voltunk, éjszaka kint a gáton, aztán meg már csak ténferegve. Súlyos sérülés is lett a tétlenségből, fegyelmezetlenségből.

Az áldozatkészség sem magától értetődő. Ha a célt nem érzi magáénak, semmit sem ér a hadsereg. Ha igen – például a hazáját védi – nagy tettekre is képes. Akkor is, ha rosszul felszerelt, rosszul irányított. Persze jobb, ha jól felszerelt és jól irányított.

Az irányítás csak egyik szintje a stratégia és taktika kidolgozása, a muníció biztosítása, az emberek mozgatása, ellátása. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy a politikai döntéshozóknak és a katonai felső vezetésnek a kompetenciáját nem ismerjük el. Rátörni Olaszországra? Csapatokat küldeni Lengyelországba? A főparancsnokunk Oláh István vezérezredes volt, de mi nem is hallottunk róla. (Tizedesből lett a végén hadseregtábornok.) Czinege Lajosról hallottunk. Ezekkel?

A nagy Napóleon szerint a sorozott hadsereg sokkal hatékonyabb, mint a zsoldos katonákból álló ármádia. Ezen sokat gondolkodtam, mert valahogyan az ellenkezőjét hittem. De megkérdőjelezni Napóleont, nagy ostobaságra vallana. Pedig most is másként látszik. Mintha a zsoldos amerikaiak hatékonyabbak lennének. Mintha a zsoldos oroszok használhatóbbak lennének. Nem dehogy! Ez csak egy szintig van így. Hadseregnél ma is a lényeg a lojalitás, fegyelem és áldozatkészség. Ezek pedig ma már, amikor a természetes vakfegyelmen, brutális fegyelmezésen rég túl vagyunk, a legszorosabb összefüggésben a hadsereg elé állított célokkal vannak. Ezért is a legfontosabb szerepe a célok kitűzőinek van. A céloknak összhangban kell lenniük a nemzet sorsával, ami összessége a génjeinkben, ösztöneinkben, mentális és szociális környezetünkben, kulturális és történelmi énünkben összesűrűsödő valónknak. Viszonyunknak az emberiség többi részéhez. Igen, van kényszersorsunk és választott sorsunk. Akárhogy is, az utóbbi szimpatikusabb. S ha hadsereg is kell hozzá, megóvni amink maradt, s még lehet: hát legyen. De semmiképpen sem szabad olajjal tüzet oltani.

A szerző történész