Mivel nem tartozik a hivatal hatáskörébe a Szentlélek ügyeivel való foglalatosság, az ünnepnapok alatt zárva lesz a munkahely, így J. Károly azon gondolkodott, hogyan töltse el ezt a rengeteg szabadidőt.
Két nap is sok belőle, főleg három, és már előre szorongani kezdett attól is, hogy vajon mit fog kezdeni a hamarosan aktuális szabadságával. Az, hogy halálra fogja unni magát, nem volt valami üde perspektíva. A büfés Eszter elutazik a nagyszüleihez, de őt nem hívta magával, ami teljesen érthető, hiszen nem családtag, és a kettőjük dolgának jelenlegi állása szerint belátható időn belül nem is lesz az.
Már eldöntötte, hogy nem fog híradót nézni és elemzéseket olvasni, a nagyvilág hírei csak összezavarják, mert nem tudja, hogy ki kinek a kije és miért, és hogy mennyi az a pénz, amiért valaki valakinek a valakije lesz. Elveszítette hitét nemcsak az emberi tisztességben, de az is fölmerült benne, hogy az ember nem is olyan értelmes faj, mert direkt rosszat akar magának. A bizonytalansága pedig egyre gyakrabban fordult át felháborodásba, például az országgal folytatott társasjáték miatt, mert folyton megváltoztatják a szabályokat, ami a fociban ugyanúgy nem működik, mint a gazdálkodj okosan játékban.
Elméletileg hiába van neki tízmillió forintja – és igyekezett tudatosítani magában, hogy csak „elméletileg” –, ami ugye már a játék kezdetén járt volna neki a szabályok szerint, azonban csak akkor juthat hozzá, ha átoperáltatja magát nővé, aki harckocsit is tud vezetni. Például. Vagy ha teknőssé változik, akkor viszont miért kellene neki annyi pénz, hiszen elég, ha van egy gazdája, aki megveszi neki a kukacot és a salátát, de még jobb, ha rögtön kukacos saláta kerül a terráriumba.
Szóval J. Károly úgy döntött, hogy nomadizálni fogja magát, mielőtt még gyarmatosítanák az agyát. Elhatározása következtében másnap a büfés Esztertől kért egy könyvet, kikötve, hogy ne legyenek benne hosszú fejezetek, mert mióta okostelefonja van, nehézséget jelent neki a hosszú szövegek értelmezése. Így a Háború és béke szóba sem jöhet, legfeljebb csak a béke – tette hozzá. Az elég rövid szó, de eltarthatna hosszan, s akkor talán a szabadságával is tudna valamit kezdeni.
Eszter egy aforizmagyűjteményt adott neki, az volt a címe, hogy Morfiumcseppek, de mondta, hogy ne ijedjen meg, mert ez inkább gyógyszer, mint méreg, ellentétben az addiktológiai szabályokkal.
J. Károly rögtön felütötte a könyvet, ott nyílt ki, hogy „Keresem az emberben az angyalt”. Ránézett Eszterre, s azt mondta, igyekezve egyértelművé tenni az utalást, hogy ő már nem keresi, mert megtalálta, Eszter viszont úgy tett, mintha nem hallotta volna, amitől J. Károly elszomorodott. Mert hiába volt alatta az üzenet, hogy „Jó gondolni néha szerencséinkre is”, nem töltötte el megnyugvással, hogy a magányos ember szerencséje az, hogy nem kell másokhoz alkalmazkodnia.
Már majdnem visszaadta a könyvet Eszternek, arra gondolva, hogy inkább vicceket fog olvasni, mikor a következő lapon ezt találta: „Akik egymásra lángot okádnak, talán még abban az évben, egymás közelében hallgatnak majd a föld színe alatt.”
Ezen J. Károly annyira elgondolkodott, hogy megfeledkezett a viccekre vonatkozó ötletről. Olvasta az újabb morfiumcseppet – amely egy felszólítás volt: „El kell döntened, hogy mit akarsz! A legtöbb ember kapni akar, de aki fölöttük áll, az adni.” S este, a híradó helyett, ezzel a mondattal aludt el: „Inkább becsüljenek kevesebbre, és érjek többet!”
A szerző irodalomtörténész