Halálüzlet

Mostanában gyakran visszhangoznak bennem Mindszenty bíboros szavai, melyeket 1956. november 3-én mondott el a rádióban. „Egész helyzetünket azonban most az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével.” Ez volt a lényeg. Már előbb is, mindig ez volt a lényeg. Az idegen erő hazánkban, amelynek „szándékai” voltak. És vannak ma is. Ezt az állapotot nem érdemes leszűkíteni a katonai erőre. A kardok, ágyúk, szuronyok és rakéták ideje csak akkor jön el, amikor magunk is kardot rántunk. Megtettük a múltban, nem egyszer, s általánosságban elmondhatom, hogy ötszáz éve leginkább csak önvédelemből. Hallom, jól hallom a tiltakozásokat: hát ki támadta meg Szerbiát, a Szovjetuniót? Mi nem! – válaszolnánk, s nem is járnánk messze az igazságunktól, de ahogy szoktuk, az igazsághoz mégsem jutnánk el. Hagyjuk is el ezt a csatateret, hisz nem mi választottuk, rossz szellemek járják, s ilyen helyen nehéz győzedelmeskedni. Gyilkos pisztolygolyó vagy kivégzőosztag szokott ilyenkor érkezni.

A mi nagy kísérletünk itt, a huszonegyedik század elején a saját igazságunk összeforrasztása egy nagyobb, tágabb igazsággal. Európai igazsággal. Győzzünk egyszer most már mi is. Ezt vártuk az Európai Uniótól. Forrassza egybe az igazságokat, s emellett hozza összhangba az érdekeket. Ezért mondtunk le a szuverenitásunk egy részéről. Ezért fogadtuk el a már belépésünkkor is láthatóan nagyon veszélyes gazdasági játékszabályokat. S most megdöbbenve tapasztaljuk, hogy egy tudatos hecckampány céltáblái lettünk, s hogy érvényesítsük az igazságunkat, kevés az eszközünk. Az Európai Unió Brüsszeli Birodalmat játszik, mi pedig – propagandája szerint – renitens provincia lennénk. Harc folyik, pedig mi nem akarunk harcolni! Építeni, fejleszteni, élni akarunk. Talpon maradni. Szellemi muníciónk hatékony, legyőzhetetlen. Transzcendentális, azaz örök. Természetes és békés. Életpárti, irtózik a nem természetes halál vandalizmusától. Az organikus fejlesztés híve, nem akar „génmódosított”, fél óra alatt kizöldült salátamagot, gyorsított virágzást, automata gondolatokat, mesterséges érzéseket. Elveti a sémákat, a politikailag korrekt művészeteket, a kvótákat. Mindennemű kvóta a természet, a szabadság és a tehetség legfőbb ellensége. A jóságnak, tisztaságnak, szépségnek nem kell kvóta. A kvóta a tehetségtelenség érvényesülésének eszköze.

A harc tehát folyik. Idegen katonák most nincsenek nagy számban hazánkban, és ez jól is van így. De érzem a bőrömön, hogy jönnének. Ürügyet találni nem nagy dolog. „Segítenének”, csak éppen rámenne a hazánk. A mi szent akaratunk, hogy most már ne jöjjenek, és mi se menjünk. Talán azért van ez, mert biztosak vagyunk benne: az igazságot nem kívülről hozzák. Sohasem hozták kívülről. Nem is érthetik. A birodalomban, ideológiában, agresszív vallásban, profitban darálók. Mit tudhatott egy Konstantinápolyban, Bécsben, Berlinben, Moszkvában, Londonban megszülető szándék a mi életünkről? Lényegében semmit. S mégis, ötszáz évig a döntő az volt, hogy a határainkon belül álló birodalomnak mik a szándékai velünk. Mostanában új jelentkezők vannak. A Brüsszeli Birodalom létrehozásának legfontosabb szakaszait éljük: a világjárvánnyal, az „energiaátszervezéssel”, a háborúhoz való viszonnyal, a „szankciós homogenizálással”, a hirtelen terjeszkedési szándékkal. Konfliktusaink abból adódnak, hogy mi az Európai Unió részeinek tekintjük magunkat, de az éppen most szűnik meg, s válik Brüsszeli Birodalommá. Hacsak meg nem akadályozzuk.

Van-e lehetőség választani? Miféle lehetősége lett volna Tisza Istvánnak 1914-ben? Bárdossy Lászlónak 1941-ben? Legfeljebb a személyes visszavonulás. Esetleg Teleki Pál útja. Ami az ország sorsát nem befolyásolta. Pedig formailag sem 1914-ben sem 1941-ben nem voltak Magyarországon „idegen” csapatok. De itt volt – belül – a birodalom, a maga szándékaival. Itt volt pénzügyi erejével, gazdasági befolyásával, politikai eszközeivel. Ötödik hadoszlopaival. Akart a fene háborút Szerbiával, Oroszországgal és a szövetségeseivel Ferenc Ferdinánd meggyilkolásáért. Akart a fene európai kereszteshadjáratot a horogkereszt vezetésével Oroszország ellen. Talán a célokkal egyet is értettek sokan, de belekeveredni?! Hát belekevertek! S a végén kihozták, hogy mi voltunk a legfőbb felelősök, sőt bűnösök.

Ezért hát most is az a legérzékenyebb pontunk, hogy a birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő erejével. Most még nem katonai erő ez, de könnyen lehetne. Csak egy olyan kormány kell. Esetleg ellenkormány. Árnyékkormány. Csak „be kell hívni”. Az Európai Unió–NATO szimbiózis kézenfekvő megoldás. A pénzügyi, gazdasági és politikai befolyása – zsarolása – már most is erős. Mi hát a szándék? És képes-e megingatni bennünket abbéli elhatározásunkban, hogy még egyszer háborúba nem megyünk sem oroszok, sem senki más ellen. Nekünk senki ne merjen erkölcsi alapon szemrehányást tenni. Mi ugyanis megvívtuk a legszebb és legnagyobb jelentőségű szabadságharcunkat az orosz birodalom ellen 1956-ban. Akkor a birodalmat Szovjetuniónak hívták, élén egy ukrán atyafi állt, bizonyos Hruscsov. S még az utódja is ott született, bizonyos Brezsnyev. Egy mozdulat, annyi nem indult el a megsegítésünkre. Elvéreztünk, de átjárt minket egy összességes, rejtelmes érzés. A szabadság.

Szolidárisak vagyunk az igazsággal, amelyben a mi igazságaink is elférnek. Összemosolyoghatunk, de csak a szabadság egyetemes kötelezettségében. A félelem és a bizonytalanság, amely reánkszakadt az utóbbi években, szorongást okoz. A megsarcolásunk dühöt. Sokak munkájának gyümölcse feleződőtt meg hirtelen. És ez nem valami fatális történet. Nem valami legenda, istenek harca, Homérosz dala. A „piac”, az „infláció”, a „háború”. Nem, ezt a kortársaink, hús-vér emberek szabadították ránk. Nevetséges karakterek. Biden, Putyin, Zelenszkij, Ursula von der Leyen. Lehet, hogy csak bábok, de a felelősségük megkérdőjelezhetetlen. A sok kis poloska mindenfelé. A sok léhűtő, semmittevő, aki hirtelen fontos lett. Elődeiket másolják, csakhogy mi itt már tudjuk, hogy miféle alakok ezek. És nem tudjuk őket megfékezni. De kiábrándító ez!

Kitépni magunkat az évszázados kényszerpályákról. Azt hittem ez már sikerült. Micsoda naivitás volt! Mégis állítom, hogy a halálüzlet körül zizegő siserahadnak már nem lenne helye sehol a világon, ha valóban a népakarat és a népízlés érvényesülne. Elvetni az agressziót, háborút. Az emberi szellem nevében, ha Isten nevében annyira szeretett is a bomlott erkölcsű ember hadakozni. De Isten nevében is, az erkölcs nevében is, a hazafiság nevében is. Már ez is nagyon nehéz, s mint látszik, megoldhatatlan feladat elé állítja a mai felkapaszkodott elméket. Nem csak a tehetség hiányzik, nagyobb a baj. Könnyen dalolják a háborús nótákat távol a csatatértől. Hallom, mert érzem: ott vagyok magam is a lövészárokban. Nem jön az orvos. A bajtársam ellopta az órám. A senkiföldjén idősek és gyerekek kószálnak. Nem tudom miért vagyok itt. Ki sorozott be. Egy pökhendi tisztecske ugráltat. Halni vágyom, s ugrok ki az árokból pergő géppuskatűzben. De még mindig itt vagyok. Vér és ürülék. Megértést és megváltást várok. Hiába. Öröm ez a falat, amely bennmaradt. Közben otthon a Galilei-körben Klára már készül. Készül. És a kis epigonok mondják, mondják és nem veszik észre, hogy Kun Béláék már régen elmondták előlük a „mondanivalót”. És mi ezt tudjuk.

Végeredményben sajnos, egész helyzetünk most is attól függ, hogy a birodalmak határainkon belül álló alakulatainak mi a szándéka. De azért sorsunk mégis a saját kezünkben van. Nagy felelősség ez. Van-e erőnk ellenállni? Ahogy elődeink tették. Van-e erőnk megőrizni igazságainkat? Ahogy utódaink elvárják. Én már nem vagyok hadköteles. Örömeim és hitem inkább már búcsúzó bátorságok. A háború: halálüzlet. Európában ma könnyen éneklik a háborút. Amerika távol van. Akad, akinek szimpatikus a gazember is, és ellenszenves az igaz ember. S van, aki tenyerét dörzsöli: a legnagyobb üzlet a halálüzlet.

A szerző történész