Czopf Áron

Vélemény és vita

Mit írjunk a politikai racionalizmus sírkövére?

Nemrég megjelent Lánczi András új könyve, a Politikai megváltás. Sok okunk van elolvasni ezt a könyvet, de ebben a cikkben csak négyet emelek ki: a stílust, a klasszikusok kérdéseihez való ismételt visszatérést, a korunkat fojtogató racionális őrület kritikáját és a politikáról való közös gondolkodás lehetőségét tartom a legfontosabbnak.

Fogalmi takarékosság

Kezdjük a stílussal. Csejtei Dezső találóan fogalmazott úgy a kötet kapcsán, hogy annak megfogalmazásai lapidárisak. Lapidárisak, tehát egyszerre lényegbevágók és teljesítik a fogalmi takarékosság követelményét. Tudvalevő, hogy a lapidáris stílus az ókori kőfaragóktól jön, akik nem voltak még olyanok, mint a szószátyár enciklopédisták vagy azok a pozitivisták, akik szerint mindent le kell írni, amiről tudomást szerzünk. Igazán csak a sírkőfaragóknak van lapidáris stílusuk. Ők a fogalmi takarékosság igazi mesterei: általában le sem írják azt a szót, hogy halál – elég bevésniük a márványba egy nevet és mindenki tudja, hogy mire gondoltak. Lánczi András másképp takarékoskodik a szavakkal, ő nem hagyja, hogy bármelyik fogalom gyilkossá váljon. Rendkívül lényegbevágón, tömören fogalmaz, de – ami a sírkőkészítőkről már nem mondható el – stílusa mindvégig könnyed marad.

Könyvének címlapján egy feliratot látunk fehér márványlapon. Egész pontosan két szót: „Politikai megváltás”. Ez a szünbolon igazán lapidáris – a szó legszorosabb értelmében az. Lánczi egész könyve a racionalista modern politikában fellépő megváltásigény sírköve. Csillogó fehér márvány, olyan, amilyet a carrarai márványhegyek magasabb pontjain bányásznak. Ahogy töretlen felszínét nézzük, úgy érezzük, a vég és a kezdet nincs is olyan messze egymástól. Habermas öreg, Platón fiatal! Így akarunk felkiáltani az örömtől, amikor kézbe vesszük ezt az igényes kivitelű könyvet. Igen, már jócskán elaggott a modernség, ideje, hogy újra a klasszikusoknál keressük a fiatalság titkát. Lánczi Andrást olvasva azokhoz az örök-új kérdésekhez térünk vissza, amelyek a klasszikusokat is foglalkoztatták.

Lapidáris borítókép – lapidáris stílus. Mégis, a szerző minden bekezdésében új formát ölt a kezdet iránti kedv. Mindegyik sor szorosabbra fűzi a kapcsolatot a jelen és a kezdet között. Talán épp ezt jelenti a filozófia –, hogy nem kimeríteni akarjuk a kérdéseket, mint a racionalisták, és nem a végső következtetésig akarjuk elgörgetni a rögeszméinket, hanem az ismétlésben fel akarjuk idézni az alapító döntést, a visszatérésben akarunk rátalálni az újdonságra. Körkörös mozdulatokkal bele akarjuk hímezni figyelmünket a kezdetbe. És logocentrikus kultúránkban tudjuk: kezdetben volt az Ige. A politikai megváltást is csak ezzel a mondattal lehet méltósággal eltemetni.

Visszatérés a filozófiához

Lánczi András jó ideje arra törekszik, hogy felhívja figyelmünket a politikai tudás és a klasszikus filozófiai gondolkodás jelentőségére. Igazán kevesen szorgalmazzák ezt hazánkban, ezért a Politikai megváltás című kötet különös súllyal esik latba ebben a diskurzusban. Térjünk vissza a bölcselethez, de semmiképpen se ahhoz a szakfilozófiához vagy szociokulturális őslényparkhoz, amit a posztkommunista Magyarországon neveztek és neveznek még ma is „filozófiának”. Baloldali filozófusaink fuldokolnak a huszadik század szégyenlős nosztalgiáiban, liberális filozófusaink életműve nagyjából annyiból áll, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt sikeresen idézőjelbe tettek egy kérdőjelet.

Ma a kulturális jobboldalon Lánczi András, Csejtei Dezső, Karácsony András és Pokol Béla foglalkoznak olyan kérdésekkel, amelyek valóban a század horizontján lebegnek: ilyen a természet kérdése, a mesterséges intelligencia és a transzhumanizmus döntéselméleti kihívása, hatalom és tudás dilemmái és a kultúra jövője. Úgy látom, a politikailag elkötelezett baloldali gondolkodók egy nyolcvanas években kiforrott szociológiai poézis portörlő rongyává akarták tenni a filozófiát. És ezen a téren vitathatatlan sikereket értek el. Nem haragszunk rájuk – sajnáljuk őket. Helyettük és értük is kell visszatérni a klasszikusokhoz, vagy úgy járunk, mint a modern ész, amely beleugrott a remény próbatételét jelentő posztmetafizikai szakadékba, és megpróbálta elkapni magát a levegőben.

A racionális őrület kritikája

Azért zuhanunk és azért törünk apró darabokra, mert a politikai modernséghez kapcsoltuk minden reményünket – állítja Lánczi. A modernség előzményeit, a lineáris történelemszemléletet, a korai racionalizmust és az immanencia politikai formáját, az államot, kezdetben még a kegyelem, a gondviselés struktúrái támogatták, aztán, amikor elbontották ezeket az állványokat, megingott a modern racionalizmus épülete is. Ekkor derült csak ki, hogy nincsen politikai megváltás, és a mesterséges emberi intelligencia nem lehet szuverén. A huszadik század minden őrülete ebből a racionalista kísérletből bomlott ki. Emellett érvel Lánczi András is, aki mintha Chesterton érvelését folytatná, azt állítja, hogy a modernek nem azért őrültek meg a 20. században, mert elveszítették volna a racionális ítélőképességüket, hanem azért, mert minden mást elveszítettek és csak a racionalitásukat őrizték meg – ezt az önmagában gyilkos gépezetet.

Hogyan oldozhatjuk el magunkat ettől a masinériától? Hogyan térhetünk át a módszeres racionalizmusról a higgadt bölcseletre? Ez a kérdés is a stílus problémájához kapcsolódik. Lánczi maga ad választ arra a kérdésre, miért ilyen tavaszhívogató, könnyű márványlapot választott a modernitás sírkövéhez. A könnyedség magából a konzervatív szellemiségből következik. Lánczi szerint azt tekinthetjük konzervatívnak, aki az életet nem puszta módszertani kérdésnek tekinti, és nem erőlködik, amikor gondolkodnia kell. Aki erőlködik, fúr-farag, konstruál és sorakozót fúj a szavaknak, az nem konzervatív, abból hiányzik az a benső derű, amely az örökkévalóság szemléletéből következik. A kötetből kiderül, hogy ez a derű a filozófiai gondolkodás legédesebb titka, amelyről nem szoktunk beszélni. Persze ez az a derű is, amit a múzsátlan racionalisták és korbáccsal filozofáló progresszívek megvetően csak „időszerűtlenségnek” hívnak.

Lánczi új könyve a racionális őrületet kritizálja, azt, amit Voegelin sajátos szóhasználattal élve „gnosztikusnak” nevezett. Ez a racionális őrület pedig – ahogy erre Voegelin mellett Augusto del Noce is rámutatott – épp a túlvilágra irányuló reményeket köti meg a modern politikai rend struktúráiban. Ezért nevezhetnénk a politikai modernséget vasbeton-immanentizmusnak is. Stabil, de minek? Lánczi Andrásnak igaza van: az emberi ész másként viselkedik a modern korban, mint annak előtte. Eltűnt a szakadék a fundamentális remény és az emberi racionalitás között. A reményt képletekkel próbálják leírni és, politikai programokban irányozzák elő. Ezzel a szemlélettel szemben, a modern racionalizmus higgadt elutasításaként érdemes olvasni Lánczi András új könyvét.

Politikai gondolkodás?

A könyv legfőbb erénye, hogy józan kritika alá vonja a totális politikát és a racionalista terrort. De úgy tűnik, mintha Lánczi egyúttal a politikának is hátat fordítana, mintha elfogadná, hogy a filozófusnak nem az agorán van a helye, hanem az olajfaligetben, a városon kívül. Már csak az őrült filozófusok futnak a piactérre – ez igaz. De lemondhatunk-e a politikáról csak azért, mert az immanencia politikai formájában, a modern absztrakt államban megfogalmazott megváltásigény csődöt mondott? Itt veszélyek leselkednek.

A politikai racionalizmus jelentős mértékben redukálja a valóság összetettségét. Azt mondhatnánk, hogy a modernség az a politikai filozófiának, ami a tollfosztás a házilúdnak. Parlagi ludak dideregnek a patakparton. Ha nem elég termelékenyek, mennyiségekre váltják, levágják őket. Ilyen a modernség is. Még századunk is piheként szerteszálló absztrakciók formájában apránként ragadja meg a valóságot, és cseléddalokat dünnyögve tollazza a filozófiát. A politikai bölcselet ma lefejti rólunk emberi mivoltunk számos aspektusát. Számokká, társas viszonyainktól elvonatkoztatott absztrakt individuumokká, didergő haszonállatokká tesz minket. Így a racionalizmus végső soron a politikát is kioltja. Lánczi András is hasonló diagnózist állít fel, viszont más következtetésre jut, mint amire elsőre gondolnánk. Szerinte életünk átpolitizáltságával van probléma. Ezzel kapcsolatban felvethető, hogy mi van, ha éppen depolitizálódik az életünk, amikor minden tekintetben alárendelődik a haszonelvű gondolkodás igényeinek?

Nehéz tisztán látni ebben a kérdésben. Az is lehetséges, hogy Lánczi András diagnózisa jelenti a helyes megfejtést, és éppen azért hanyatlik a politikai gondolkodás, mert mindent politikaivá tettünk, és a heteronómiákat felszámoló „azonosság poklában” (Jean Baudrillard) maga a politika is megégett. Akárhogy is – a politikai gondolkodás támaszra, fogódzóra találhat Lánczi András könyvében, amit ezért mindenképpen fel kell vennünk az olvasmánylistánkra. Egy paradoxonnal élve ajánlom olvasásra a Politikai megváltást: könnyed mű, akár egy márványlap.

A szerző eszmetörténész