Főtér, főkonzulátus, főleg

Magyarország kolozsvári főkonzulátusa Kolozsvár főterén van. A kolozsvári főtér Európa egyik legpatinásabb és legszebb, elképesztő hangulatokat indukálni képes tere. Nagyon sokszor voltam itt, de a főkonzulátuson még soha. Nem fordultam meg túl sok magyar külképviseleten – ha jól számolom, csupán a szabadkai főkonzulátuson meg a damaszkuszi, a londoni és a római nagykövetségen –, de állítom: ilyen, mint a kolozsvári, sehol sincs a világon. Merthogy ez, hivatalos és hivatali feladatain messze túl – egészen rendkívüli funkciót, hivatást, küldetést ellátó hely. Akár csupán ez a rendezvényteremnek nevezett, az udvarról nyíló, hosszúkás, rendkívüli érzeményeket és élményeket őrző helyiség önmagában is.

Kolozsvárról sok nagy szülöttének egyike, Cs. Szabó László, a magyar esszé ragyogó mestereinek kiválósága azt írta, főtere akármennyit változott is az idők folyamán, muzsikája a régi: andalgó. „Úgy érzem, mintha aranytányérokon járnék”, miközben „szellemlábak lépnek velem: a visszajáró holtakkal járok. A Szent Mihály-templomban már égnek a lámpák. Talán Bethlen Gábort várják, aki elbúsult akarattal az esküvevő rendek közé lép.” És milyen igaza van mesterünknek: „Mit adhat ennek a városnak Budapest? Középkori alaprajza megmaradt. Ősi temploma áll. Heltai Gáspár és Misztótfalusi Kis volt a nyomdásza. Előbb volt magyar színháza, mint Pestnek. Pest előtt játszotta Hamletet s a Bánk bánt. Előbb volt zenedéje, tudományos folyóirata és vívócsarnoka.” A főtéren andalogva, nem tehetek róla, azt látom legelőször, hogy az ősi templomból kilépve Márton Áron szobra fogad, s mögötte az északi oldal házsorán a piros-fehér zöld lobogó, a Szent Koronával ékes címerrel. A főkonzulátus pontosan ott van, ahol lennie kell – és főleg, ami a legesleglényegesebb: pontosan úgy, ahogyan lennie kell. Mintha tudnák, mennyi időt töltöttem itt a nyolcvanas években, a valamikori New York, akkor Continental Szállóban lakva, és onnan a Jókai utcán naponta végigjárva a szerkesztőségbe, ahol a Ceausescu-féle rémuralom alatti Kolozsvár ikonikus nagyságai vártak és fogadtak, a regényíró és a kalotaszegi szerelemvidékkel megismertető Kiss Jancsi, a főtérről meg egész Kolozsvárról a világon a legtöbbet tudó művészettörténész-író, Murádin Jenő, az erdélyi magyar sorsot megdöbbentő képeken megörökítő grafikus, Túrós Laci no meg minden kolozsvári bohémek legbohémebbike, a magyar irodalmi diplomával és felkészültséggel rendelkező sportújságíró-világfi, a városban még ma is fogalom László Frici. Igen, ők is mind itt vannak a főtéren, a hivatalosan Piata Unirii 23. szám alatti főkonzulátuson. Meg mindenfelé, a Bánffy-palotától a Farkas utcai templomig, a Mátyás-szobortól a valamikori Ursus sörözőig, a lábasházként emlegetett Jósika-palotától az egyetemi könyvesboltig, ahol annak idején Szőcs Gézát megismertem – vagy éppen az ősi templomtól és a híres Bulgakov vendéglőtől-kávéháztól a kissrác kora óta ismert főkonzul úr, Grezsa Csaba vörösboros poharáig. És tovább. Sokkal-sokkal tovább.

A mai Kolozsvár, a főkonzulátussal, Márton Áron szobrával, az évente várva várt, augusztusi magyar napokkal meg úgy általában (megint csak Cs. Szabóval szólván) azzal a kimeríthetetlen látvánnyal, amit Erdély fővárosa nyújtani képes: a jelen Kárpát-medencei magyar világának legvonzóbb jelenségeinek egyike, messze túl mindenféle felszínes turisztikai látványelemeken. Csakhogy igaz az ősi mondás: Kolozsvárnak lakóit kell ismerni, hogy azt szépnek találjuk. A másik hagyománymondattal – a Házsongárdi temetőt meg kell szolgálni – együtt. Mivel – főleg és legfőként és legesleginkább: a lelket őrzi és tartja meg. Távozás után ezért mondhatjuk Cs. Szabóval megrendülten, még egyszer szívösszeszorultan visszafordulva: „Szép város, de nem a legszebb. Nemes város, de talán nem a legnemesebb. Ősi város, de semmiképpen sem a legősibb. A részek nem tökéletesek, s az egész együtt mégis tökéletes, és olyan sírnivalóan szép, mint az az asszony, akit legjobban szerettem ezen a világon.”

A szerző író