A brüsszeli éléskamra már majdnem teljesen kiürült. Nem volt abban már csak mérgezett búza, génmódosított tyúk, szennyezett hal, cseppfolyósított gázban pácolva, és elfogyott a penészes sajt is. Nem maradt utánpótlás, mert az éléskamra gazdái addig éheztették a teheneket, hogy végül teljesen elapadt a tejük.
Már csak a kisgömböc lógott az uniós padláson, fölakasztva egy kitömött fehér bika két szarva közé húzott képlékeny fonálra: a bika is elpusztult ugyanis, amelyik elrabolta Europét, a szépséges királylányt. Ez a bika egyébként a főisten volt, aki szeretett mindig más és más alakot ölteni, főisten híján pedig olyanok vették át az istenszerepet, akik meglehetősen nagy gondot fordítottak arra, nehogy a képük beazonosítható legyen.
A család már nagyon éhezett, ráadásul sebet kapott a lelkük is, mert elvették tőlük a család titulust. Az anya elküldte a leányát, hogy hozza be a konyhába a kisgömböcöt. A lány elment, de nem volt hajlandó káromkodni, ezért a kisgömböc bekapta. Így járt a kisfiú is, aki azt mondta, hogy ő szeret kisfiú lenni, és szó sem lehet róla, hogy megváltoztassa a nemét. Az anyuka is ragaszkodott ahhoz, hogy ő anya, nem pedig egyes szülő vagy szülést végző személy, mert akkor nőgyógyász is lehetne.
A kisgömböc ráripakodott, hogy ne vitatkozzon, evett ő már nőgyógyászt is, pszichológust is, akik azt állították, hogy a biológia tudomány, a gender pedig nem az. Ekkor megérkezett az apa, aki éhes volt, s mivel sem ennivalót nem talált, sem családot, ezért a kamra felé vette az útját. A kisgömböc őt is bekapta, miután az apa kibökte, hogy éppen a békéért tüntetett, és követelte, hogy fejezzék be a szankciós politikát. De a kisgömböcöt tartó fonál már nem bírta el a béke súlyát, így leszakadt.
Az egyre nagyobbá dagadt gömböc kigurult az utcára, benne istenhívőkkel, család- és békepárti – s igaz, hogy éhes, de még normális – emberekkel, ott aztán előbb bekapta az egész Vatikánt és a nemzeti oktatási rendszert, meg néhány szobrot és emlékművet, közben az Örömóda dallamára az Internacionálét énekelte. Tehetetlenségi nyomatékából adódóan egyre keletebbre sodródott, bekapta a német harckocsikat és amerikai kiképzőtiszteket, elkapta az azonosítatlan drónokat és harci repülőket, mintha csak legyek lettek volna…
Akkor észrevette, hogy gurul felé egy másik kisgömböc, az is akkora volt már, mint a világ összes adóssága, de ördögi arckifejezésén látszott, hogy egyre nagyobb az étvágya. A kisgömböc igen feldühödött, hogy vetélytársa akadt, így kegyetlen elszántsággal rohant neki a másiknak. Óriásira tátotta a száját, majd bekapta.
A tükör abban a pillanatban szétroppant a gömböc belsejében, szilánkjai szertevagdosták a kisgömböcöt, kigurultak belőle a hatástalanított tankok és rakéták, s eldobták fegyvereiket a katonák, közben fehér zászlót lobogtattak. A politikusok gyónni szerettek volna, a tanárok visszamentek az iskolába, a dollárok lemondtak a kamatról az éhezők javára, a szülőkből ismét anya és apa lett, a kisfiúkat és kislányokat nem molesztálta senki, és még a tudósokat is visszaengedték az ideológiamentes laboratóriumokba.
J. Károly befejezte a meseolvasást, közben kihűlt a kávéja, és a büfés Eszter sajnálkozott, hogy neki csak egy piperetükör van a táskájában. J. Károly szerint ez nem baj, mert ha elég sok tükröt megetetnének a kisgömböccel, akkor elébb-utóbb kirepesztené valamelyik a belsejét. A teheneknek lenne normális tejük, a boltban is normálisak lennének az árak, észre térnének a politikusok, az újságok megírnák az igazságot, a civil szervezetek nem a gazdáikat, hanem a civileket szolgálnák, és a pszichológusoknak is sok dolga lenne, hogy megint normálisak legyenek az emberek.
De ez csak mese, szólt szomorúan Eszter, és nem engedte, hogy J. Károly kifizesse a kávét.
A szerző irodalomtörténész