Ízlések helyett pofonok

Azt mondja a latin szólás, hogy ízlésekről nem lehet vitatkozni: de gustibus non est disputandum, a magyar meg, hogy ízlések és pofonok különbözőek. Mint minden laposra (ki)taposott közhelyigazságban, persze hogy ezekben is megtaláljuk a helytálló, pontos elemeket, de az elnagyolt, felszínes, hamis és korlátolt összetevőket ugyanígy.

Hogy mi az ízléses és mi nem, régóta tudjuk, valljuk, olykor még meg is határozzuk. Nem túl ízléses, ami gusztustalan, visszataszító, illetlen, giccsesen rikító, ócskán, szellemtelenül feltűnősködő – a meghatározásokat és körülírásokat még jócskán lehetne szaporítani. Csak föl kéne tenni a kérdést: ha ennyire tisztán, világosan definiálható a (jó)ízlés és ízléstelenség jelenség-együttesének kérdésköre – ugyan miért van, hogy egyébbel sem igen vagyunk körülvéve manapság, mint a kirívó ízléstelenség, a rossz, ócska ízlés megannyi megnyilvánulásának milliónyi jelével?

Kiváló könyv jelenik meg tehetséges fiatal kutató tollából ama közelmúltbéli, vérlázító eseménysorról, midőn a hazai, elsősorban vidéki sajtót a létező legarcátlanabbul, „privatizáció” ürügyén és jelszava alatt szépen ellopdosták különböző nyugati sajtóbandita-társulások. Végre valahára, sóhajthattunk volna föl felszabadult örömmel – és máris jött a pofon. A média lenyúlásának titkos története olvashatjuk a címet. Mintha félkész, rossz szagú szósszal öntenék le a szépen előkészített, elegáns és csinos öltönyt. A lopás szinonimájaként szóban ugyan széltében-hosszában használt szleng a lenyúlni ige, persze, hogy használatos a mindennapokban, de így, írásban, nyomatásban – pláne egy könyv címeként… Borzalom. Elképesztően durva ízlésficam. Vagy még több is annál.

Más. Sznobok, kékharisnyák és hasonló kreatúrák nagy előszeretettel használnak olyan divatszavakat és -kifejezéseket, amelyeket nemcsak helyénvalónak, de plasztikusan kifejezőnek is vélnek. Holott csak ízléstelenül ocsmány és idegesítően ostoba mindegyik. Ilyen például a komfortzóna. Ráadásul mindazt sorolja ebbe a kategóriába – riasztó! –, ami az elvhűséget, a különböző erkölcsi és/vagy szakmai elvekhez való szívós kitartást, bizonyos alapvető szabályokhoz történő, eltökélt és indokolt ragaszkodást jelenti. „Megértem, nehéz kilépni a komfortzónából” mondja-írja, midőn az elvhű kitartással, a kikristályosodott álláspontokhoz-elvekhez való ragaszkodással szembesül. Így, ezzel intézi el az egészet. Hatalmas ízlésficam. Szánalmas és felháborító egyszerre. Legalább olyan, mintha mondjuk az Apád fülét! (vagy valami effélét) adnánk könyvcímnek. Leírva, nyomtatásban.

Más. Hogy az írott szó, a kézirat, pláne a nyomtatott betű szentség nemcsak, hogy nem tudják, de totális ízléstelenségben hempergő kortársaink sokaságának még csak a maradék esze leghaloványabb táját sem járja meg. Hogy a „verba volant, scripta manent” – a szó elszáll, az írás megmarad – elve mögött a dokumentumoknak, az írott szónak micsoda becsülete, tisztelete-kultusza, átélt (ezerszeresen bizonyított) ereje, súlya, tekintélye rejlik hosszú évszázadok óta – az ízléstelenség pofonjainak szapora csattogása közepette fel sem merül. Bele lehet mászni a más szövegébe, kurkászni benne, össze-vissza barmolni – holott a szerkesztés, tudjuk (valaha mintha többen tudták volna) külön szakma, amit meg kell tanulni… „Ugyan minek írogatni annyit” mondja „siető”, „korszerű” embertársunk, miközben ócska közhelyek tömkelegét pufogtatja el naponta, és akár öltözködésében-küllemében, akár szókincsében, akár a leghétköznapibb viselkedésben úgy és annyira ócskán ízléstelen, hogy nincs az a magából kivetkőzött primitív, fél- vagy teljesen analfabéta suttyó, aki versenyre kelhetne vele. A magát írónak vagy írónőnek (szociológusnak, antropológusnak, feministának, masinisztának, egyéb mifenének) tartó hölgyek és urak hihetetlen és több mint rémisztő ízléstelenségpofonok özönét osztogatják nap mint nap – szegény jó Papp Laci sehol sincs hozzájuk képest. Miközben ebben a félműveltség-ízléstelenség tobzódásban ott lapul a gyáva magabiztossággal önigazoló, enyhén szólva modoros-megjátszós mondat – úgy lehet, ő a király(nő) –: „te, figyelj, tudod, én úgy gondolom…”

Arany János kicsit kiforgatva: gondolják a fenét. Ők a hülye pofonjaikkal csak bosszantanak. Idegesítenek. Felháborítanak. De nagyon.

A szerző író