Azokat a protestáns alkotókat, akiket Debrecenhez köt az irodalmi emlékezet – már ha tudják róluk, hogy protestánsok voltak –, egyúttal a Kollégiumhoz is kapcsolják, még ha debreceni tartózkodásuk átmeneti volt is, vagy nem voltak kollégiumi diákok.
Petőfi például így rögtön lekerül a kollégiumi listáról (ő pápai diák volt) – noha Úti leveleiben és versében is beszámolt Debrecenben töltött 1843–44-es teléről (Egy telem Debrecenben – ezt már Pestről írta 1844 nyarán, de született itt legalább húsz verse ekkor, köztük a Temetésre szól az ének vagy a Nem megyek én innen sehová című). 1847-től többször és több időt töltött itt, járt Csokonai sírjánál és a Kollégiumban is (jelenleg a nagykönyvtárban látható Orlai Petrich Soma 1851-es festménye, emléket állítva a mohácsi tragédiának, az elbukott szabadságharcnak és Petőfinek).
Az író Jókai sem szerepel a sorban, bár itt alapította 1849 februárjában az Esti Lapokat, és kötetnyi költeménye közt szerepel a színház 1865-ös avatására írt Prológja – idézzük föl az első három sorát: „Egy kincse van minden nemzetnek adva, / Míg azt megőrzi híven, addig él. / E kincs neve: az édes anyanyelv.” Az Aradon született, hároméves korában Debrecenbe került (szintén református) Tóth Árpád sem a Kollégiumban, hanem városi reáliskolában tanult, majd Budapesten, magyar–francia szakon.
De a szintén író Szabó Magdát sem vehetjük be a sorba: Szüret címmel több mint háromszáz oldalon jelentek meg ugyan összegyűjtött versei, ő a Dóczy leánynevelő diákja volt, ami akkor még nem tartozott a Kollégiumhoz. Emeljük ki azonban a címadó monumentális (csaknem százoldalas) versfolyamának két epizódját: „Már sugár hágott a lenti toronyra, / az Ér felől is bomlik a sötét. / Még szálldos Debrecen távoli korma, / s két ellopott gerezdért a kezét / tördeli ez, könny áztatja az árvát, / s azt nem látja, hogy ellopták hazáját.” Majd a háborús élményrajzot fölváltja a Kollégium képe: „A Kollégium nyitott kapuján át / bevon a termek ismerős szaga. / Megyek a lépcsőn felfelé. A pálmák / dézsájukban kókadtan állanak. / Megtorpanok, oly hangosan kiált rám / az emlék: díszterem, tavaszi fagy, / Oláh Gábor mutat rám félszegen, / s dölyfös nyakát feszíti Debrecen.”
Aztán felrémlik a „tanagyag”: Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János, Ady Endre, Szabó Lőrinc… – s nem sorolok iskolai tanulnivalókat vagy emlékeket, ráadásul itt is többféle kiemelési szempont kínálkozik.
A belső árkádok domborművei közt látjuk a Kazinczy Ferencét is. Ő csak három hónapig volt itt elemista, 1766-ban, Sárospatakra járt aztán, de a „Kálvinista Rómával” hadban állt. Például Fazekas Mihállyal is az elhíresült Árkádia-perben, 1806–1807-ben, a Csokonai-sír feliratáról vitatkozva. Az „Árkádiában éltem én is!” idézettel Kazinczy a vergiliusi eclogák idilli boldogságára, illetve Goethe értelmezésére („a költészet hazája”) kívánt utalni, a cívisek viszont a marhának való legelőt értették alatta. Kazinczy Csokonai temetésén ismerkedett meg Kölcseyvel, 1808-tól levelezésbe kezdtek, és tartott barátságuk a lasztóci levelekig, de harcostársak voltak a nyelvújításban. Képszerű Zsigmond Ferenc értékelése: „Hogy a magyar irodalmi nyelv művészi hajlékonyságúvá válhassék, s mégis megőrizze acélos erejét, ahhoz két eszköz kellett: kalapács és üllő. Kazinczy kezében volt a kalapács, Debrecennek pedig vállalnia kellett az üllő hálátlan szerepét.”
Móricz Zsigmond bronzportréja a főhomlokzaton fogad, bárki mondhatná, hogy jogosan: Móricz és a Kollégium kapcsolata egyértelmű, de ő író volt, nem költő. Azonban ez így nem teljesen igaz. Összes költeménye egy kötetre való, nemcsak gyermekverse van (A török és a tehenek). Az 1903-ban kezdődő szatmári népköltési gyűjtőútjain olyan népköltészeti anyag birtokába került, amit prózai írásaiban is felhasznált – emeljük ki nemcsak leírásainak expresszív líraiságát, de hortobágyi riportjának szabadvers jellegét is (A Hortobágy tavaszi lélegzete) –, és említsük meg a Zsoltárok könyve ciklusát. Tizenegy zsoltárt ültetett versbe 1910-ben, újabb versciklusa született 1920-ban, közte az Adyra emlékező, melyben azt panaszolja, hogy „Meghamisíthatják / életed minden jelentését”. Szabadvers-himnuszt írt, hét évvel Trianon után, Erdély kapujában állva, innen valók az alábbi sorok: „Hegyek! / ködökbe borult égi tavak, / szigetek a dobogó föld / és a lobogó ég ölén: / mily áhitattal csókolom / rögötök. / […] / Mert nem a sírás s nem a könnytörlés, / hanem a termő élet / az emberé.”
Szabó Lőrinc ősei kálvinista lelkészek és tanítók voltak, és bár úgy tudjuk, hogy a család 1908-as Debrecenbe költözésétől az 1918-as hadiérettségiig a Református Kollégiumban tanult (ez szerepel néhány életrajzában is), diákéveinek helyszíne a Református Főgimnázium volt. Ez a város volt neki „Az ígéret városa”, a Tücsökzene Érlelő diákévek ciklusa Debrecen-élményét örökíti meg. A hozzám legközelebb álló versek a Te meg a világ és a Különbéke című kötetekben jelentek meg, a magányfeloldó természet vagy a szerelem versei; a keleti filozófia hatását tükröző költemények (a háborúellenes Jang Dsu üzenete, a látszatvilágok valóságát tükröző Dsuang Dszi álma), hadd idézzem föl mégis a Tücsökzene Adyról szóló részét: „… állandó tanyám / a könyvtár lett, a kollégiumi / anyakönyvtár. Boltos ablakai / az udvarra nyíltak, hol, évekig, / annyit játszottam, jobbfelől pedig, / a belső szentélyből, vén tornyai / látszottak a Nagytemplomnak. Öreg / Károly bácsi rakta a könyveket / az asztalra, s: »Mi baja?«, kérdezett / dörmögve, mikor a kérőlapon / ősszel hirtelen olyan változást / tapasztalt a címekben. »Mi bajom –?« / »Hát hogy Adyt kér!« Gyújtotta a gázt / s: »Züllött alak, valaha ide járt«, / nyújtotta a könyvet a pulton át… / Züllött alak? Hm. Érdekes lehet. / Olvasni kezdtem az Új Verseket.”
A szerző irodalomtörténész