Életkérdés

Vegyük csak a magunk példáit! Háromszáz évig hadakoztunk az Oszmán Birodalommal (a „törökkel”), s végül győztünk. A testünkkel védtük Bécset – kis híján el is fogytunk, mint a Hold –, de a valódi szándék a megszállt területeink felszabadítására csak akkor született meg, amikor az oszmán sereg Bécs ostromához kezdett. De megszületett, jött a segítség. Olyannyira, hogy nem is mi győztünk, ahhoz már túlságosan legyengültünk. Egy nagy egyesült európai sereg győzött, s a győzelem gyümölcsét is ők igyekeztek learatni. Zsákmányoltak is, pusztítottak is rendesen. Lipót magyar király és német-római császár megkötötte a karlócai békét. A Temesköz kivételével távozott a török. Hálásak voltunk? Persze. Meg kellett kötni? Persze!

A karlócai békekötésnél sokféle náció képviselői ügyeskedtek. Egyvalakit nem engedtek az asztalhoz: a magyarokat. A béke ára hatalmas volt: Magyarország jogilag is „örök időkre alávetette magát a Habsburg-uralkodónak és fiági elsőszülötteinek”. Beleértve a spanyol ágat is. Lemondtunk az Aranybulla híres ellenállási záradékában rögzített jogainkról is. Valójában az önrendelkezésünkről. Rossz béke volt? Persze. Nem így áll, ha a Habsburgok Budára költöznek, s birodalmuk súlypontját Magyarországra helyezik. De a Habsburgok maradtak Bécsben meg az „örökös tartományokban”. Ide ellenben jöttek az új birtokosok, a kevés magyar mellett, németek, horvátok, csehek, de még néhány olasz is.

Olyan nagy lett a felháborodás, hogy tizenhét év után szép szabadságharcot indítottunk Rákóczi Ferenc nagyúr vezetésével. A kuruc háború nyolc évig tartott, rengeteg áldozatot követelt, elvezetett a Habsburg-ház trónfosztásához is. Meglehet Bécsből nézve égbekiáltó hálátlanság volt ez. Rengeteg vér folyt az amúgy is végletekig kivéreztetett országban. A kuruc is kemény volt, a labanc is kegyetlen volt. Lángoltak a városok, a harc átterjedt a Felvidékre, Erdélybe is, amelyek viszonylag jól átvészelték a török harcokat. Békére vágytak az emberek. Meg kellett kötni? Hát persze. Károlyi Sándor gróf kötötte meg a híres szatmári békét. Nem nyertünk vele sokat: maradtak a Habsburgok, a jogaink sem nőttek, de valamilyen szinten orvosoltattak a nemzeti, vallási és személyes sérelmeink is. Persze hűségesküt kellett tenni, s az már sokak szemében árulás volt. Így látta maga Rákóczi fejedelem is. De hát ki az ellenség? A koronázott király?

Meg kellett kötnünk a békeszerződést? Hát persze. Elfogyott az erő. Békére volt szükség. A rossz béke is jobb volt, mint a háború. Nagykárolyban köttetett Károlyi Sándor kuruc és Pálffy József labanc generális közreműködésével. Károlyi lett a hírhedt áruló, Kártevő Sándor a bujdosónótákban, de még Ady Endrénél is. Hogy tudták szidni azután is! Pedig békére volt szükség. Hosszú, építkező, az országot másodszor is újjáépítő szándékra, hitre. Még összefogásra is. Ami maradt, annak megbecsülésére. A megyében, a szabad királyi városokban, a szabad kerületekben, a kúriákban, a kastélyokban és még a paraszti viskókban is. Csaknem másfél évszázad jutott, és az ország talpra állt. Fellélegzett. Építkezett. Célja és jövője volt. Elfogadtuk még a leányági örökösödést is, s jól tettük. Mária Terézia uralkodása kiemelkedően pozitív jelentőségű időszak a történelmünkben. Pedig a rendek részéről az a labanc Pálffy koronázta. A kalapos József is sok jót akart, de ellenünkre – és a szabadság ellenére – akart „felvilágosult” lenni. Nem ő volt az utolsó. Az öntudatunkat felébresztette, s már csak egy lépés Széchenyi, Wesselényi, Deák, Batthyány, Kossuth „reformkora”. Nem hagyhatták. Jött a háború.

Véres, hősies és új távlatot nyitó szabadságharc. A császár mellett szembejött a cár is. Dragonyosok és dzsidások. S ami rosszabb: megjelentek az erdélyi vérengző románok, a délvidéki ellenszegülő szerbek, a pártütő horvátok. Közben világszínvonalú polgári jogállamot teremtettünk s kényszerítettünk ki. A semmiből hadsereget szerveztünk, egyenruhával, fegyverrel, fegyelemmel! Lőszergyártást, ágyúöntést, pénznyomtatást. Gyönyörűszép tavasz volt 1849-ben. Most már magunk, magunknak vettük vissza Budát. Csak béke kellett volna! A modern magyar jogállamot felépíteni. Ha 1849-től törések nélkül máig építhetnénk, szépítenénk! Hol tarthatnánk? Szellemiekben, erkölcsiekben, anyagiakban. Béke kellett volna. Görgei Világosnál letette a fegyvert. Nem volt már értelme a harcnak. Vészjósló volt, hogy békeszerződésről már szó sem volt. De valahogyan a nemzet csak kikényszerítette azt a békeszerződést, amit „kiegyezésnek” hívnak. Mint egykoron Rákóczi, most Kossuth is „árulót” kiáltott. Mindenkinek igaza volt és senkinek sem. Egy isteni örök igazság volt: nekünk béke kell. Hogy az életet tovább tudjuk adni. A háborúban csak pusztulunk s a végén elpusztulunk. S egy cseppet sem vigasztal, hogy velünk pusztul a világ.

Akkor, 1867-után már csak egy fél évszázad jutott. De micsoda fejlődéssel! Micsoda teremtő erővel! A magyarság vezetésével, senki ellen, mindenki javára. Igaz: bizonyos területeken a fejlődés robbanásszerű volt, más szférákban alig érzékelhető. A gazdaság, a kultúra, infrastruktúra, tudomány szárnyalt, a politikai jogok, társadalmi mobilitás, szociális kiegyenlítődés, nemzetiségi kollektív jogok cammogtak. Csak egy kis idő kellett volna még! De jött a háború. Önvédelmi háború volt, de formailag mi kezdtük. „Mi” – Ausztria-Magyarország. Mindenki tudja, hogy a háború elhatározott kérdés volt, s nem Bécsben – s a legkevésbé sem Budapesten – hanem Szentpéterváron, Berlinben, Párizsban, Londonban, Belgrádban készítették elő. Iszonyú erőfeszítést tettünk, de a háború elvesztését elkerülni nem tudtuk. Békére lett volna szükség. Még időben. Károly királyunk tudta ezt, de nem tudta elérni. Talán már nem is lehetett.

Az egészből brutális összeomlás lett. Kaptuk Trianont. Aláírjuk? Alá kellett írni? Sajnos igen. Nincs az európai történelemben még egy ilyen – hazugságokra épült – káros szerződés, de mégis alá kellett írni! Mert békét hozott, s a békében ez a zsugorított ország, ez a megtizedelt magyarság újra megmutatta értékeit és életképességét. Még az igazát is. A békében ott volt az esély. Élni is tudtunk vele, de jött az újabb háború. „Belesodródtunk”, megszálltak, ezek is, azok is. Az 1947-es párizsi béke rosszabb volt Trianonnál, hiszen az ország megszállását is biztosította. Alá kellett írni? Igen. Mert a békétől a demokrácia megerősítését vártuk. A kommunisták bukását. Bekövetkezett? Igen, csak negyvenkét év késéssel. Ez a késés megdöbbentő nyomokat hagyott nemzetünkön, de mégis: megmaradtunk. Ott maradtunk a térképen. Nyelvünk, kultúránk, legendánk. Ott van a hazánk ma is. Mesterséges határai ugyan fullasztóak, de a valódiak az űrből ma is látszanak.

A párizsi béke óta jogilag is békében élünk. Sőt: 1990 óta jogilag is szabadon. Ne legyen kétségünk: ha a békét fenyegetik, a szabadságot is fenyegetik. Ha a szabadságunkat fenyegetik: a létünket fenyegetik. Legyen az is világos: az összeurópai háborúból Magyarország nem maradhat ki. Egyszerűen olyan helyen vagyunk, olyan a jelentőségünk. Teleki Pál tette nem elég világos? Nem elég határozott? A cél tehát – bármilyen aránytévesztésnek is látszik – megakadályozni az összeurópai háborút. Teleki tette vétó volt. Könnyedén átléptek rajta az akkori nemzetközi főszereplők és itthoni dublőreik. Más a világ ma. De a vétónkon most is átlépnének. Meg is teszik, ha az érdekeik úgy kívánják. Mégis: mindenáron meg kell akadályozni az összeurópai háborút. Ez szó szerint: életkérdés. Ezért az életért küzd történelmi tapasztalatai alapján ma Magyarország. Sokszor úgy tűnik, magunkra maradunk, pedig velünk van Jézus földi helytartója s vele a világ leghatalmasabb ereje. A keresztény hit. Politikai, katonai szövetség volt már százféle és lesz is, de ma mégiscsak a legjobb és legerősebb erő a szövetségesünk. A hitet, reményt és szeretetet hirdeti Rómából, százezernyi élő közösségből s ma innen, Budapestről is. Azaz a békét. Legyen így, mert őrjöngjenek bárhol a békétlenek, mindig mi isszuk meg a levét.

A szerző történész