A rozsda

Lehet, hogy repül az idő, de meggyőződésem, hogy nem volt az olyan nagyon régen, amikor felújították a Szentendrei utat. Nagyon is jól emlékszem a hatalmas dugókra, a porra. Aztán arra is, hogy amikor „elkészült”, akkor sem lett készen, mert „szintbe kellett hozni” a csatornafedeleket, s emiatt minimum egy sávot lezártak hetekre, hónapokra. Nem kell azt elsietni. Úgyse fog sikerülni. Nem is sikerült. Ami sokkal inkább bosszant, hogy a Szentendrei út egyes szakaszai ma már újra megérettek a felújításra. Úgy ráznak, mint egykoron az erdélyi utak. Ugyanez a helyzet a Római part mentén húzódó Királyok útjával. Azt sem olyan régen újították meg teljesen. Húsz éve biztosan nincsen. Ma olyan, mint azelőtt: csupa kátyú, toldozás-foldozás, a víz ugyanúgy megáll az öbölnyi mélyedésekben. Megérett a teljes felújításra.

Gyakran suhanok el az Árpád-híd alatt. Tulajdonképpen azt is „felújították” nemrég, de ha felnézek a vasszerkezetre, összeszorul a szívem. A rozsda zabálja. Az idő „vasfoga”. Karbantartásnak nyoma sincs. Rongálják is rendesen. Pusztuljon, amíg életveszélyes nem lesz – lásd a Lánchidat, Margit hidat – aztán lehet rákölteni a gatyánkat is. Meg lezárni hosszú évekre. Régebben olvastam, hogy az Eiffel tornyot hétévente átfestik, azaz karban tartják. Nem várják meg, míg megeszi a rozsda, hogy aztán lebontsák, később meg újjáépítsék. Egyszerűen megbecsülik az értékeiket.

Most nem akarok arról írni, hogy mit jelentett – főleg mentalitásban – a második világháború meg a negyvenéves kommunista uralom. A kettő összefügg, abban az értelemben is, ahogyan az épített örökségünkkel bánunk. S ami rosszabb – annak a negyven esztendőnek sok tekintetben még ma sincs vége. Az akkori rozsda marja az életünket. Az szimbolikus, ahogy a Nemzeti Színházat felrobbantották 1965-ben, miként az is, ahogy ekkortájt lebontották József főherceg vári palotáját (Teleki-palota), a Lovardát vagy éppen a Honvédelmi- és Külügyminisztérium épületeit a Dísz-téren. Ezek renoválásra szorultak, mint oly sok minden Budapesten és nagyobb városainkban, de megmenthetők voltak. Akkor is folyt a harc a „modernek” és a „maradiak” között. S csak a felületes szemlélő számára furcsa, hogy a „haladók” nálunk mindig rombolni akarnak. Robbantani. A földdel tenni egyenlővé. Rombolni az identitást – az valami elavult, nemzeti, sőt magyar. Ezeket másként is mondják: giccses, avítt, hamis, nacionalista, esetleg „díszletszerű”. Aztán összekeverik, s már meg is vannak.

Szerencsére az akkori időkben is éltek nagyszerű emberek, s meg tudták akadályozni, hogy a háborús szőnyegbombázások után a „haladók” felrobbantsanak mindent, ami még maradt. A „haladókon” most sem csak a sötét kommunistákat értem vagy a velük együttműködőket. Sok volt köztük a szakmai alapon barbár modernista s még rosszabb: a „szocialista realista”. Nagy harc dúlt a templomokért, hidakért, a várért. Szerencsére a palota, legalább külső elemeiben, ha a díszek és a finomságok nélkül is, de megmaradhatott. Igaz, néhány eleme, ha jobban megnézzük, a szocialista realizmusra hajaz, belül meg modernista. De az épület funkciójának emléke megmaradt, s vonzza az embereket és ösztönzi a környék és önmaga rehabilitálását. Nem volt ez magától értetődő, készen voltak a tervek szép kockaházakról. Küzdelem folyt minden egyes házért a várban is. „Próbáljuk meg, legalább nyomokban helyreállítani, megőrizve a polgárváros hangulatát, jellegét” – mondták ezek. „Szép szürke betonból és üvegből építsünk modern iskolát a Mátyás-templom szomszédságába vagy a Hadik-szoborral szemben” – mondták azok.

Nagyrészt hagyták pusztulni az épületeket húsz éven át, aztán széttárták a kezüket, és lebontották. Most néhányat újraépítünk. Ahogy tették ezt mindenhol: Drezdában, Varsóban vagy Rotterdamban. De most tényleg nem erről akarok írni. Illetve, idetartozik ez is. A lényeg, hogy a „haladó” mentalitás sokkal többe kerül – nem csak anyagilag –, mintha megbecsülnénk, amink maradt, s amit csinálunk, azt a legmagasabb nívón csinálnánk. Akkor is, ha egy kicsit többe kerül. S ha már megcsináltuk, óvjuk, tartsuk karban, és akár még büszkék is lehetünk rá. S meg fogják látni: kifizetődik! Lelkiekben, szellemiekben, sőt anyagiakban is. Micsoda penetráns össztűz zúdult a Magyar Zene Házára. Nagyon „haladó” zenész oda be nem teszi a lábát.

S a Néprajzi Múzeumra mi átkot szórtak! A Várkert megújítására. És a stadionokra! Hogy egy (Demszky előtt) kétmilliós fővárosnak lehetne egy rendes futball- meg atlétikai stadionja. Amely a nemzeté is. Skandalum. Az igaz, hogy nincs rendben a másfél méteres kilátó sem. Meg a „lombkoronasétány”. Igen. Az a lombkoronasétány nincs rendben a fátlan mezőn. Meg a földszintes kilátó sem. Meg a tíz év alatt elporladó Szentendrei út sem és a hepehupás Királyok útja sem. Nincs rendben az sem, hogy húsz év alatt egy pici lépéssel sem kerültünk közelebb ahhoz, hogy a Római partot, Csillaghegyet biztonságos gát védje. Nincs rendben a szupermodern orvosi rendelő vagy iskola sem, ha az orvos valamiért „nem szereti” a beteget, a tanár a diákot. Zavarja, untatja. Idegesíti. Nincs rendben, hogy amit – nagy áldozatok árán – felépítenek, felújítanak, haladó „művészek” kisajátítanak, összefirkálnak, csontrészeg szabad emberek pedig vizeletükkel jelölik meg. Sok más mellett a kedélyünk azért is rossz, mert ránk akarják erőltetni, hogy ez így szabad és modern.

Mire is akarok kilyukadni? A Szentendrei útnak, Királyok útjának a felújítás után még ötven évig első osztályú minőségben kellene szolgálni minket. Ha rendesen megcsinálják. Nagy a forgalom, nem mondom, de se kamion, se sok busz. Tél is alig. Mégis, néhol már – főleg itt felénk – amortizálódott. Volt itt valami garancia? Ha én megrendelek egy munkát, és hamar kiderül, hogy rosszul végezték el, reklamálok. Erőteljesen. Mert úgy érzem, átvertek. Ha az én kerítésemet valaki összefirkálná – ákom-bákom firkákkal – én bizony figyelném, ki lehet ez, s el is kapnám legközelebb. Két huszonéves suhanc lenne, csenevészek, puhányok, bíznék a fellépésemben. Nem jönnének többet erre, én meg napokig sikálnám az arcomról a szemembe fújt piros festéket. A kerítést újrafesteném, s megnyugodnék, örömöt lelve az avítt mahagóni barnában. Itt ezen a négyzetméteren rendet tettem.

Erről van hát szó. Végül is ez egy rend. Elmegyek a kis piacra, és a „boltinál” kicsit drágábban lekvárt veszek. De ez a lekvár finomabb és egészségesebb. Rend. Elmegyek a pékhez, ahol kenyeret veszek. Kicsit drágább, mint a nagy boltban, de jóval tovább eltart és finomabb. Megrendelek egy munkát, eljön egy szakember és jól megcsinálja, úgy, hogy a maga igényességének is eleget tegyen. Nem is drágább, mint a kontár. Számít újabb megrendelésekre. (Ő látta, hogy áll a tetőn a százéves cserép.) Ez volt valaha a rend. Valami köze van a hatalomhoz is, de nem sok. Csak annyi, hogy „hatalom” kell hozzá. Az anarchia nem tűri a minőséget. Paradox módon a szabadságot sem. Amíg önkormányzati, sőt országos méretekben nem érvényesül a minőség rendje, mindig lemaradunk. A felelősség a megrendelőké. Nem hiszem el, hogy a magyar útépítők, gáttervezők, tetőfedők, autószerelők, tanárok és vízvezeték-szerelők ne tudnák mondjuk osztrák színvonalon elvégezni a munkájukat. Csakhogy megszokták, hogy nincs rend. Lejár a garancia. Elévül. Sajnos a világon egyre inkább ez a trend. Nem is tegnap óta. Az autón a garancia öt év, a hatodikban elromlik az első alkatrész, és így tovább. Na az lenne egy komoly forradalom: szembemenni ezzel az átveréssel. A gányolás helyett a minőséget megkövetelni, az értékeket karban tartani és védeni. A természetet és az épített örökséget is. Nem is olyan bonyolult ez: a szabályokat betartani és betartatni. Ehhez a feltételeket megteremteni. Inkább kevesebbet, de azt jobban. Előrelátóbban. Száz szónak is egy a vége: a Föld napján, akinek ez a dolga, fogjon egy drótkefét és ugorjon neki a rozsdás Árpád hídnak. Különben megeszi az idő vasfoga. A rozsda.

A szerző történész