A ritmusról

A ritmus életünk állandó kísérője. Elég, ha csak a szívünk ütemére vagy a lélegzetvételünkre gondolunk, de elkísér bennünket az élet számtalan mezejére, és követi viselkedésünket, egyéniségünket. Valamiféle rend, szabályos vagy szabálytalan ismétlődések menete. Talán az egyetlen dolog, ami az idő érzékére utal, az idő térben „táncolt” élete. A ritmus rokon a harmóniával, a hangsúllyal, az egyensúllyal, a szünettel (a csenddel). Platón állította, hogy a ritmus és a harmónia hatol be legjobban az emberi lélekbe. A zene például nemcsak a hangok miatt kellemes, hanem a bennük lévő csend miatt is, a hang és a csend váltakozása nélkül nem beszélhetnénk ritmusról. Elég csak a partitúrára pillantanunk, máris megkapjuk a zeneszerzőtől, hogy allegro = gyorsan, andante = lépve, appassionato = szenvedélyesen, crescendo = növekedve és így tovább. A vívósportból kölcsönzöm a kifejezést: jó tempó, rossz tempó. A jó tempó adott találatot jelenthet, a rossz tempó a kapottat. A mondás átvitt értelemben vonatkoztatható az életünkre is. A jókor kimondott szó…, a rosszkor…

De ne menjünk messzire. Házunk táján söprögetve állíthatjuk, hogy a jó írás és az okos beszéd is ritmus. A mondatok lendülete a tempóra épül, és arról árulkodik, hogy az író (a költő) a nyelvvel viaskodik. A mondatok közti szünetek több információt hordozhatnak, mint a szavak, amelyekből a mondatok épülnek. A szüneteknek vagy az interpunkcióknak nagy szerepük lehet a versmondásban is. Volt szerencsém a rádió egyik stúdiójában a színészkirály, Latinovits Zoltán versmondását hallgatni. Nála nemegyszer megváltozott a vers dinamikája, és megváltoztatta a központozást. Ady Búcsú Siker-asszonytól című versének az első sorát például („Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.”) úgy alakította át, hogy a pontot kérdőjellé változtatta: „Nem kellek? [Szünet] Jól van. Jöjjön, aki kell.” Úgy mondta a verseket, tempóval, szünetekkel, tudatos hangsúlyozással, kidolgozott artikulációval, hogy a mának szólt, szinte féltünk tőle.

A költői próza feltűnő eleme mindig a ritmus. Eötvös József írásainak legfontosabb stiláris jellemvonása a ritmikus körmondatosság volt; amikor Petőfi megtalálta önmagát, prózájában rövid mondatokat írt és pontosvesszőket; Mikszáthnál rohannak a mondatok, és követik az élőbeszédet; Ady legtöbbször pontot tesz a tagmondatok közé, ezzel szándékosan még szaggatottabbá, élesebb hatásúvá teszi a mondanivalóját; a babitsi mondat pontosan úgy él és lélegzik, ahogy a mondanivaló a ritmust kiméri; Krúdy stiláris eszköze nem egy esetben a lassan, elnyújtva „bandukolva” haladó mondatépítés. Stílusában mindazok a ritmikus elemek megtalálhatók, amelyekkel mondatdallamot lehet felidézni. Németh László szerint a gyerekeknek természetesebb tápláléka a vers, mint a próza. A kép színesebb, ha rímmel jön, s amit nem mond el a mondat, megértet a ritmus.

Egy szó, mint száz: a ritmus olyan valami, ami vagy megvan bennünk, vagy nincs meg (mint a humor), de ha megvan, akkor mindenhol, mindenben, bármikor megtalálható. Egy Wass Albert-idézettel fejezem be: „Ritmusod, bár messziről is, érzem, / S a gondolat míg messze száll veled, / A ritmus bennem versvirággá serken, / Hogy megtalálja tiszta lelkedet.”

A szerző újságíró