Évek, taxisok, rendőrök

Idestova két évtizede lesz már, hogy az örvénylő, hatalmas tömegben leértünk a Kálvin téri metróállomásra. Odafönn az Astoria felől áramló fehér könnygázfelhő, a Múzeum előtt a vérző, támolygó embereket támogatók a hangzavarban, ordibálás, hadonászó káosz, apokaliptikus világzavargás. Késő este. Azért odalenn is nagyjából már mindenki tudja, mi van. Mire vagy a negyedik szerelvényre fölférünk Újpest felé, közkeletű igazság, hangoztatják lépten-nyomon: legalább harminc évre meggyűlöltették magukat a rendőrök Magyarországon. („Á-V-H, Á-V-H!”) Eszembe jutnak jó másfél évtizeddel azelőttről, amazon az őszön (istenem, akkor is október vége volt) – ha a hasonlóság felületes is –, a szendvicsekkel etetett, teával itatott, magabiztos pökhendiséggel monologizálók, a keresztbe-kasul leállított kocsijaik mellett vitézkedők, egy világvárost a vérbeli bunkók ostoba önhittségével halálra bénítók – kísértetiesen, de akár ugyanígy kimondható lett vagy lehetett volna: legalább harminc évre meggyűlöltették magukat a taxisok Magyarországon.

A párhuzamok persze veszélyesek is, majdnem annyira, mint az általánosítások, ezektől szoktak óvni leginkább. Ráadásul az idő, ugyebár, a múló idő. A nagy gyógyító, a nagy tisztázó, a nagy átértékelő. Hát persze.

Az Úr 2015. évében Taxisblokád címmel kétkötetes nagy dokumentum-, tanulmány-, cikk- és interjúgyűjteményt jelentetett meg a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet. A két, igen rokonszenves fiatal szerkesztő ezt az alcímet adta grandiózus munkájuknak: Egy belpolitikai válsághelyzet története. Az Andrássy úti székházban megrendezett bemutatóra, emlékszem, meghívottként eljött a taxisok egyik akkori főkolomposa is. Szereplése enyhén szólva szánalmas volt – azt viszont kitűnően megmutatta: mennyire bepalizott balekok, a félművelt, hőbörgésre oly könnyen hajlamos, „szolgáltató” jellegüknél fogva addigra már mily kártékonyan elkényeztetett és eltorzított nyomorultak sürögtek-forogtak ott és akkor. (Persze – és főleg – nemcsak ők…)

Hogy 1990 október vége és 2006 október vége óta a taxisok és a rendőrök irányából hogyan és mi változott, egyáltalán: miről és hogyan is lehet beszámolni ennyi év múltán: a magyar társadalomnak a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyedszázadáról is alighanem igen plasztikus és tanulságos képet ad. Napjaink több mint tanulságos illusztrációival akár.

Noha a közismert és közutálatnak örvendő, hírhedett-rettegett taxis hiénák Ferihegyről talán végképp eltűntek már, utódaik a belvárosi – egyirányúsított, szűk és forgalmas – mellékutcákban manapság olyan versenytempóban száguldoznak egyensárga – gyanítom: a New York-iakhoz csak egységes színükben hasonlító – járgányaikban, hogy ahol kijelölt gyalogosátkelő nincs, ott a szó szoros értelmében életveszély, ahol zebra lenne, ott ahhoz közeli állapotok uralkodnak. És próbálj csak szólni miatta, gyalogbéka: kicsit lassabban nem lehetne? Fél saroknyira sem távolodik, a taxis már ott áll előtte (rejtély, hol hagyhatta ilyen gyorsan a kocsit), önérzetes bunkókám igazi ki-ha-én-nem stílben kötözködik, követi, utána nyomul – tanúsítom: az orvosi rendelő ajtajáig! – a szólani merészelőnek, már ordít, már lökdösődik, már ő az úr (ha már a hidakat le nem zárhatja…).

Döbbenten figyelem, az idősebbek mukkanni sem mernek, a fiatalabbak is alig. Valaki rendőrnek akar szólni, az Ajtósi Dürer sor sarkán éppen áll és villog egy járőrkocsi. Közben a bősz vadbarom tovatűnt – ám a rendőr olyan, mint amilyet még pár évtizede is csak nyugati filmekben láthattunk: kedves, mosolygós, készséges és jópofa – és ha már segíteni immáron nem is tud, az első másodperctől nyilvánvalóvá teszi: velünk van, velünk lesz, nem is lehet másképp. Ezért van.

Oly könnyen lehet kijelenteni, hogy tisztelet a kivételnek, és tíz-húsz-harminc évre megutálták azokat meg emezeket. Még könnyebb hangoztatni, hogy a körülmények és a hatások és a társadalmi környezet és hasonlók. Ám hogy két ennyire sajátságos históriájú társadalmi csoport esetében 2023-ra ezt láthassuk – önmagáért beszél. Itt tartunk, uraim.

A szerző író