A függetlenség napja

A debreceni Nagytemplomban 1849. április 11-én a magyar országgyűlés tagjai és az épületbe bezúdult tömeg felhevült állapotban kimondta Magyarország függetlenségét. Nem is ez volt a döntő, mert a közfelfogás és jog Magyarországot önálló, független országnak tekintette, amely saját alkotmánya szerint kormányoztatik. A döntő a Habsburg-Lotharingiai ház trónfosztása volt, s ezáltal az állami, jogi kapcsok elvágása a Habsburg monarchia „örökös tartományaitól”. Az ügyek vitelére ideiglenesen kormányzó-elnököt választottak – közfelkiáltással –, Kossuth Lajos személyében. A döntésnek rossz vége lett, hiszen felborította a közép-európai status quót, ami egyetlen európai államnak sem volt érdeke, s így Európa közönyösen nézte végig a magyar függetlenség eltiprását.

Voltak sokan, akik szimpátiával tekintettek a bátor magyarokra, hiszen függetlenségünk ügye elválaszthatatlanul összekapcsolódott a szabadság eszméjével is. De a status quo fontosabb volt. Mondhatnánk: a status quo felrúgása maga volt a forradalom, amelytől már irtóztak Európa fővárosaiban. S persze nincs nyereség, mely másoknak kárt ne okozna. Legalábbis így gondolták a velünk élő nem magyarok. Egyedül maradtunk – mondják gúnyosan – pedig mi nem akartunk izolálódni, se mást bántani, csak annyit, hogy tartsák tiszteletben jogainkat, alkotmányunkat, kultúránkat, nyelvünket. Akkoriban éppenséggel a király által szentesített „áprilisi törvényeket”. Nem tették. Harcot hirdettünk ez ellen, s mindjárt „kompország” lettünk? Tán az oroszokhoz húztunk? Ázsiába? Micsoda marhaság! És ilyen hangokat ma is hallok!

Volt még hasonló pillanat a magyar történelemben: 1956-ban. Akkor is felborítottuk a status quót. Aránytévesztésnek tűnhet ez, mégis így van, mert bebizonyítottuk, hogy a második világháború utáni nagyhatalmi felosztás Európában nem megváltoztathatatlan. „Jaltai” felosztásnak szokták ezt mondani, pedig a lényege jóval korábbi. Magyarország valódi függetlensége – még óvatos semlegességével is – nyilvánvalóvá tette ennek a rendszernek a tarthatatlanságát. Precedenst jelentett, súlyos következményekkel mindkét félre nézve. Az Egyesült Államokra és a Szovjetunióra is. Ezeket a következményeket nem vállalták, ezért nézte végig Európa újra közönyösen Magyarország függetlenségének (és szabadságának) eltiprását. Ekkor is voltak, akik szimpátiával tekintettek a bátor magyarokra, de ez legfeljebb arra volt elegendő, hogy befogadják az innen menekülőket. Nekik jó volt ez, az országnak nem használt. Mások megint vigyorogtak. Na újra egyedül maradtatok! Minek ugráltok? Törődjetek bele. Kompország, mi!?

Jó megoldásnak tűnt a függetlenség (szabadság) és (nyugat)európai integráció ellentmondásának feloldására az 1867-es „kiegyezés”, de a vége nagyon rossz lett. Komoly ellentmondás ez is. Bethlen István miniszterelnöki bemutatkozó beszédében – 1921. április 19-én – így fogalmazott: „A függetlenséget elértük külső körülmények folytán és a bajba belesüllyedtünk önhibánk folytán.” Nem lenne kedvem újra a Trianon szindrómáról értekezni, nem is teszem. Főleg nem, mert meggyőződésem szerint a trianoni tragédia csak 1944/45-ben vált végzetessé, s néha úgy gondolom, valójában inkább csak 1990 után. Bethlen szavai mégis elég szigorúnak tűnnek. Rendben, hogy az önismeret a legfontosabb alapja a kormánypolitikának, de az önostorozásnak is határt kell szabni. Márpedig az utóbbiban világbajnokok vagyunk, azt hiszem. Pontosabban: túl sokan vannak itt közöttünk, akik gyűlöleten alapuló szidalmaikat „önismeretként” adják elő ma is. Közben már rég megtagadtak minden közösséget a magyar nemzettel. Ki is mondják, de csak kevesen, hogy nemzetre nincs szükség. Mindent szapulnak, ami magyar, ami ebben az országban történik, s teszik ezt „önkritikusan” – mintha még az erkölcsi fölény is náluk lenne. S közben röhögnek a markukba. Szó szerint is, mert ezért sok pénzt kapnak. „Politikusok”, „művészek”, „médiaszemélyiségek”.

Bethlen István szerint a legfőbb bajunk az volt, hogy a nemzet alapvetően defenzív politikát folytatott, és elveszítette külpolitikai látókörét. Nagyon igaz. S legalább ilyen fontos – történelmi tapasztalat –, hogy szövetségesül megfelelő partnert válasszunk. Mi magyarok ezt mindenki másnál jobban tudjuk, mert túl sokszor megégettük magunkat. Ezért kezdeményeztük – Antall József volt –, a közép-európai államok visegrádi szövetségét. Kár, hogy ennek értelmét – úgy látszik – nem mindenki érti. Az értelme az lenne, hogy egymással összefogva nem vagyunk rákényszerítve senkinek a patronálására, védnökségére. Ha ezt egy kormányváltás vagy egy légvár ambíció alá tudja ásni, régen rossz. Például azért, mert a kakaskodó „szövetséges” könnyen beleránthat egy háborúba. Két világháborúba is belesodródtunk, egy újabba semmilyen ürüggyel vagy okkal sem szabad. Mostani szövetségesünk erősebbnek látszik minden más hatalomnál és az igazságot is ezen az oldalon látjuk. De a valódi célokat csak sejtjük. A hátsó szándékokat. Itt is, ott is. Ezeket nem kötik az orrunkra, de mi azért érezzük. A következő nagy háborúban – ha nem tudjuk megakadályozni –, eltűnnek Európából a nemzetek, s jó, ha maradnak emberek. Most van itt a pillanat mindannyiunk életében: ebben nem venni részt!

Bethlen szerint nagy bajunk a hiúság, könnyelműség, restség, a jelszavak szeretete, a fegyelmezetlenség, az önfegyelem hiánya. Vajon ilyenek vagyunk ma is? Szembesítsük magunkat ezekkel a tulajdonságokkal, bár igazságtalan az, aki a közösség tulajdonságait az egyénen kéri számon. Én magamra legfeljebb a hiúságot fogadom el. Pedig a nagy részét már kidobtam a hajóból. Talán egy kevés könnyelműséget is. Valaki nemrég azt mondta, lusta vagyok, hogy bő hét éve egyedül élek, nincs társam. Lehet. Sokan sokfélék vagyunk, mind egyéniségek, de valahogyan tényleg van a nemzetnek is tulajdonsága – hibája és erénye. Sokan próbálták már megfejteni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a függetlenségnek a nemzetként történő megnyilvánulásainkban fontos szerepe van. Sajnos a sérelmeknek is. Bethlen sem fogadta el a status quót, legfeljebb tiszteletben tartotta.

A nemzeti sérelmek a függetlenséggel a legszorosabb összefüggésben vannak. Ma is. Valahogyan azt képzelik, azt állítják rólunk, hogy megint meg akarjuk sérteni a status quót. Az osztrákok azt mondták 1849-ben, mi polgárháborút folytatunk a törvényes uralkodóval szemben; az oroszok 1956-ban, hogy fasiszta ellenforradalmat robbantottunk ki. A csehek, románok, szerbek – s velük sajnos franciák, angolok, amerikaiak –, hogy ezer évig brutálisan elnyomtuk a nemzetiségeket és minden kulturált, haladó törekvést a Kárpát-medencében. A sok hazug vád közepette csoda, hogy még nem kérdezik: mit keresünk mi egyáltalán Európában? Miért nem tűntünk el már örökre? Úgy tűnhet, az ősbűnünk az volt, hogy a honfoglaláskor felborítottuk a status quót. Nehéz így élni. Főleg, ha mindezt felismerve világos nemzeti célokat fogalmazunk meg, s erre kívülről és belülről is aláásó aknamunka a válasz. Hogy mit tesz az értelmiség, döntő kérdés. Önhittségében, önelégültségében az aknamunkát folytatja, vagy a nemzet élén halad nehéz küzdelmében? Ez még ma is kérdés, ami nagy szégyen.

Furcsa a viszonyunk a függetlenséghez. Mintha Kossuth tettét ma már kevesebb lelkesedés fogadná. Mert hát már akkor is azt mondták sokan: Finis Hugariae! Az 1918-as függetlenség egyenesen a végzetes nemzeti tragédiánkkal kapcsolódott össze. Ünnepelni nem volt rajta mit. A második világháború után annyiszor hangzott el a „független, demokratikus, szabad Magyarország” szólam, hogy jelszavakká dermedtek a szavak, s valódi tartalmuknak ki kellett szökni, kiillanni börtönükből, hogy mégis el lehessen viselni az életet. A függetlenség nem jelent izoláltságot, egyedüllétet. Ha igazunk van, soha nem lehetünk egyedül. „Isten, ha véd, gerendán is hajózhatol.” Szép magyar finomság, hogy mi nem ünnepeljük a függetlenség napját, hanem a Független Magyarország Napját. Aki érti a különbséget, az már nem elveszett ember.

A szerző történész