Mítoszok

Ritkán tesszük fel magunknak a kérdést: mit is jelenthet a világ vezető hatalmai egyikének lenni? Hogy a státusz gazdasági, esetleg katonai, vagy ne adj isten kulturális természetű? A válasz természetesen összetett, hiszen nem lehet egy társadalmat csak és kizárólag gazdasági sikerre alapozni, mert a kultúra szövetének összetartó ereje és inspirációja nélkül minden mutató puszta számmá silányodik. Ahogy nem lehet egy ország kulturális szövetét fenntartani gazdasági sikerek nélkül.

Minden országnak, minden társadalomnak szüksége van mítoszokra, olyanokra, melyek irányt mutatnak, összefogják mindazon erőfeszítéseket, amelyeket egy nemzet önmaga meghaladása, fejlődése érdekében nap nap után tesz, amit itt is, ott is mesélnek, reményt, bizalmat ébresztve, amiért megéri felkelni reggel a gyári munkásnak, a bolti eladónak éppen úgy, ahogy a vállalatvezetőnek, és amely inspirációt jelent írónak, esetleg filmrendezőnek, a hajóra szálló üldözötteknek.

Az Egyesült Államok hajdanán egy egyszerű mítoszra épült: Amerika mindenki hazája. Az Újvilág ígérete szerint vallásra, rangra való tekintet nélkül ott mindenki otthonra lelhet, a boldoguláshoz nem kell más, csak szorgalom, erő, tehetség és kitartás. Amerika több mint kétszáz éven át képes volt fenntartani ezt az elbeszélést, hozzáigazítva a korhoz, újabb és újabb jelentéssel ruházni fel saját történetét. Ötletelők, álmodozók, tehetségek, zsenik, az ország mindenkit tárt karokkal várt. Hogy manapság igaz-e a mítosz, azt döntse el mindenki magában, de annyi bizonyos, hogy sorai egyre halványabbnak tűnnek az évek óta követelt és vágyott egészségügyi reformok soha el nem jövetele, az elszegényedő középosztály, az egyre többeket érintő lakhatási válság és a nagy mértékben növekvő anyagi különbségek árnyékában, amiket megfejel a mára világnézeti és életmódbeli alapon kibékíthetetlen, sokszor párbeszédképtelen két oldalra szakadt társadalom. Egyik ragaszkodik ahhoz a vonatkoztatási ponthoz, ami az önzés erénnyé emelésével válságba sodorta/sodorja az egész világot, a másik a régi ígéreteket, régi értékeket, az eredettörténetet kéri számon.

Amikor értékekről beszélünk, azok nehezen tűrik a relativizmust, hiszen nincsen félig igazságos ítélet, félig őszinte ember, félig befogadó nemzet, és egy mérték nélkül, végletesen megosztott társadalomban erejüket vesztik a nagy elbeszélések.

De nem csak egy nemzetnek van szüksége nagy történetekre, az egész világ sorsa, alakulása mindig attól függött, hogy éppen mit meséltünk átélhetően. Globalizált világunkban az emberiség fogalma, a közös jövő erőteljesebb jelentést kapnak, mint valaha. Korunk problémáit nem állítják meg a határok, és megoldásukra senki sem képes egyedül. Aki tengerre száll, az a GPS korában is rá van utalva a világítótorony fényére, ahogy a technikai vívmányok, a tudományos eredmények ellenére az emberiség ma sem tudja meghaladni pillanatnyi önmagát releváns elbeszélések nélkül.

Ahol az egyik mítosz megfakul, ott törvényszerűen tér nyílik egy másiknak. Kína az elmúlt időben elképesztő gazdasági fejlődésen ment keresztül. Milliós városok nőttek ki a semmiből, világcégek – mint a Xiaomi – alakultak egy tál zabkása mellett, hogy aztán két év alatt a világ egyik vezető gyártójává váljanak. Azonban ezek a sikerek nem csak üres számok és grafikonok. Az elmúlt évtizedek alatt Kína 800 millió embert tudott kiemelni a mélyszegénységből, s megdöbbentő erővel adott választ korunk egyik legégetőbb problémájára. A folyamat pedig nem állt meg itt, hiszen Kína arra is keresi a megoldást, hogy valamiféle egyensúlyt teremtsen a gazdagodás folyamata során. Nincs olyan, hogy a tőketulajdonosok sikere, nincs olyan, hogy a vállalatok sikere, a kínai nép sikere és felemelkedése van. Kína képes volt arra, amire Amerika nem figyelt oda évek hosszú sora alatt, elkezdte szűkíteni a társadalom különböző rétegei közötti szakadékot. Közös gazdagodás van, vagy semmilyen. Miért fontos előítéletek nélkül tekinteni erre a törekvésre? A valóságra, a jövőre fogékony emberi fantázia számtalan módon elképzelte már a hanyatlás végét, ami mindig azzal kezdődött, hogy az emberek nem találtak motivációt arra, hogy sorsukat összekössék. Elég felidézni mondjuk az Elysium – Zárt világ című filmet, amelyben a gazdagok a többségtől elválasztva biztonságban, jólétben egy mesterséges holdon éltek, míg a többiek a pusztuló Földön tengették életüket.

Lehet, hogy a világ következő mítoszát egy olyan ország fogja megírni, ahol néhány évtizeddel ezelőtt még a középosztály fogalma is ismeretlen volt? A történelem ideje lassú, a tökéletesség felé pedig csak igyekezni lehet. A világra nyitott, tanulni és cselekedni képes Kína könnyen példává válhat egy elbizonytalanodott világban. Az a munka és eredmény, amit eddig véghez vittek, elég lehet egy átélhető elbeszéléshez. Így válhat Sencsen elképesztő fejlődéstörténete legendává, az a bizonyos zabkása pedig történelemmé és mértékadó vállalati kultúrává. Egy olyan vállalati kultúrává, ahol valóban nem számít, hogy nő vagy-e vagy férfi, hiszen eddigi utam során legalább egy tucat erős és találékony női vezetővel volt szerencsém találkozni, akik mind méltó módon, mosolyogva viselik a rájuk bízott cég, régió, esetleg város vezetésének minden felelősségét, és akik minden tekintetben felveszik a versenyt férfitársaikkal.

Persze, ahogyan egy embernek, úgy egy nemzetnek is nehéz ráeszmélni saját értékeire, tudatosítani ezeket és pláne nehéz a világ változása közepette hűnek maradni ezekhez az értékekhez. Nem valamivel szemben definiálnia magát, hanem saját jogon, saját értékeket teremteni, megőrizve a történelmét és több ezer éves kultúráját, mindeközben pedig agilisnak és nyitottnak maradni, észrevenni a világ kínálta lehetőségeket és megfelelően reagálni a kihívásokra, amelyeket a soha véget nem érő út tartogat. Az is jól látszik, hogy Kína nem egyedül szeretne hajózni, társakra van szüksége az úton, ehhez pedig minden tőle telhető segítséget igyekszik megadni.

A horgonyt felhúzták, a szél kifeszítette a vitorlákat, így már csak az a kérdés, hogy a hajóink merre veszik az irányt, és hogy kegyes lesz-e a tenger.

A szerző újságíró